Nagy Elemér úgy érzi, őt senki sem szereti, s mivel a környezete ellenséges vele, felépíti saját fantáziavilágát. Idős rokonával él, abban bízva, hogy megörökli a lakást, közben a házban lakó fiatal lánynak udvarol és elteszi láb alól a főbérlőt. Mindemellett iskolában tanít történelmet, és régen elhunyt személyiségekkel beszélget. Azonban hogy mi az, amit pusztán képzel, mi az, amit leír, és mi az, ami csakugyan megtörténik, csak a regény végére válik világossá. Vagy akkor sem? Ki az, aki valóságos, ki halt már meg, és ki az, aki sohasem létezett? Fantázia és valóság határai egy fordulatos, olvasmányos regényben.

Ungváry Zsolt hasonlót írt, mint szokott, és mégis mást. A szerző szatirikus jegyzeteiből ismert humor, irónia és egy kis szürrealizmus épp úgy jelen van, mint a szintén visszatérő téma: történelem és jelenkor kapcsolata. A regényben együtt szerepelnek elhalt hősök és költők mai politikusokkal és hétköznapi halandókkal. Olykor kilépünk az időből egy szempillantásra, ahogyan talán az Isten is figyel bennünket. Neki mindegy, hogy Mátyás király, Homérosz vagy József Attila; egyben látja az egészet. Vajon mi is képesek vagyunk erre? Hiszen mi is jobban ismerjük Petőfit a szomszédunknál, többet tudunk róla, mint a bolti pénztárosról, akinél hetente fizetünk. És ez nem is biztos, hogy baj.

A könyvben több tucatnyi utalás, idézetek; egy kis összmagyar kavalkád, ahogyan valakinek a fantáziájában mindez kavarog. Ez az ember a könyv főszereplője. (Vagy a regénybeli író? Vagy maga a regény írója?) Ki valóságos és ki az, aki kitalált? Ki képzeli, és ki írja ezt az egész történetet?

És ki olvassa? Legyen Ön! Nem bánja meg. És ha tetszett, ajánlja orvosának, gyógyszerészének és mosógépszerelőjének!