Hír: Hunnia - 53. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. július 11. szombat - 14:25:37
ERÕS EMBEREK
Az elõzõ rész tartalmából: Lemond az Attila Király Gimnázium igazgatója.
A Sziklavíz Kft tulajdonában lévõ ásványvíz-lelõhelyet fegyveresek védik. A hun rendõrség egysége „látogatást” tesz náluk. Az õrzõ-védõk vezetõje szerint a mögöttük álló tõkéscsoport nagyobb hatalom, mint a helyi rendfenntartók.
Magyarország politikai térképe újra – akár csak a 2006-os önkormányzati választáskor – narancssárgára színezõdött. A Fidesz vezérkar – különösen az eredményeket a futballszurkoló szemszögébõl vizsgáló pártelnök – örömmel, de egy kicsit megzavarodva is figyelte. Aki ismerte közülük a „felelõsség” szó fogalmát, most kicsit riadtan pislogott a társaira.
- Nem gondoljátok, hogy ekkora támogatottság kötelez minket? – kérdezte óvatosan Varga Mihály.
- Kiküldünk 14 európai képviselõt. Arra kötelez minket – felelték neki.
- Nem így értettem. Mégiscsak azt várja tõlünk a nagy többség, hogy elkergessük végre ezt a bandát, és rendet csináljunk az országban.
- Nem figyeltél, Misi – oktatta õt Orbán. – Ez EP választás volt. Majd ha megnyerjük az országgyûlésit, akkor tudunk kormányt alakítani.
- Az még egy év. Azalatt tovább teszik tönkre az országot, tõlünk meg elfordulnak a csalódott szavazók.
- Dehogy fordulnak. Eddig se fordultak. Megnyertük az önkormányzatit, megnyertük a szociális népszavazást, az EP-választást, majd ha itt lesz az ideje, megnyerjük a parlamentit is.
- Csak már nem lesz ország, amit kormányozzunk.
- Szervezzünk utcai tüntetéseket? Ugyan már! – legyintett ingerülten Pokorni. – Ránk szervezõdne a szélsõjobb…
- Amellett kevesen jönnének el.
- Ha a Viktor hívná õket, jönnének.
- Most már talán a Viktornak sem jönnének – jegyezte meg óvatlanul Schmitt Pál, mire Orbán szeme idegesen villant. – Persze, ha a Viktor igazán hívná õket, jönnének – módosított Schmitt.
- De Viktor nem hívja õket, mert õ demokrata, és nem az utcán akarja átvenni a hatalmat, hanem demokratikusan, parlamentáris eszközökkel – fejezte be Kövér.
Mindannyian várakozóan a pártelnökre néztek, hogy mondja ki õ a szentenciát. Viktor megköszörülte a torkát.
- Ilyen hatalmas támogatás még egyetlen párt mögött sem sorakozott fel a rendszerváltás óta. Negyven százalékot vertünk rá a másodikra. Ez olyan… - megfelelõ hasonlatot keresett. – Ez olyan, mintha a Felcsút úgy lenne bajnok, hogy már az õszi szezon végén behozhatatlan elõnye lenne. És a bajnokság összes többi csapata a kiesés ellen küzdene. Ezt kell hangsúlyozni.
- A Felcsút bajnoki terveit? – kérdezte kétkedve Schmitt, aki sportolóként szakembernek érezte magát a hasonlat ügyében.
- Nem – rázta a fejét a pártelnök. – Az egységet. Az összefogást. Az egyetlen kormányképes erõt. Egy a tábor, és milyen baromi nagy. Hogy örülne a brit Munkáspárt, vagy a CDU, ha 56 százalékot kaphatna. Ez elképzelhetetlen. Ti nem is látjátok át, mekkora gyõzelmet arattunk. Nekünk nincs szükségünk senkire, egyedül is olyan erõsek vagyunk, mint Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger együtt.
Helyeslõen bólogattak. Az elnökséget jó érzés töltötte el, hogy ennyire erõsek.
- De – akadékoskodott Varga Mihály, aki már megbánta, hogy ebbe a szerepkörbe keveredett – mi lesz, ha nincs meg a kétharmad? Mert a felmérések hatvanöt meg hetven százalékot jeleztek. Ebbõl lett 56. Ha ez még apad egy kicsit jövõ tavaszig, nem lesz meg a kétharmad. Akkor kivel fogjunk össze?
- Most azt várjátok tõlem, hogy nevezzem meg a Jobbikot? Hát nem nevezem meg. Egyedül, koalíciós kényszer nélkül fogunk kormányozni.
- Mit szólnátok a Lehet Más a Politikához? – vetette fel Pokorni, látszólag flegmán.
- Az LMP be se fog jutni – legyintett Schmitt.
- De be fog – ellenkeztek vele többen.
- Ez az LMP nem tök ugyanaz, mint az SZDSZ? – kérdezte Pelczné.
- Lényegében igen. Az õ szavazóbázisukat fogja felszívni, és ugyanazt a feladatot kapja majd, mint az SZDSZ – mondta Orbán.
- És átveszik Fodort meg Horn Gábort, Eörsit meg Demszkyt? – csodálkozott Pelczné.
- Demszkyt addigra úgyis megüti a guta… - kuncogott Kósa.
- Nincs rájuk szükségük – jelentette ki a pártelnök. – Az LMP nem attól lesz erõs, hogy ugyanazokat a szadis pofákat futtatja. Nem a személyek számítanak, hanem az az erõ, amelyik mögöttük van. Pénz, gazdaság, média, kapcsolatok. Ha az az érdekcsoport, amelyik eddig az SZDSZ-t támogatta, most beáll az LMP mögé, meglesz az öt százalékuk. Nem Fodor, vagy Horn Gábor, vagy Petõ személye a fontos. Itt nem egyéni karrierek vannak. Itt a behatoló érdekek a fontosak. Eörsi és társai csak végrehajtók voltak. Hát most lesznek más végrehajtók. A tényleges mozgatók maradnak, a párt nevét és az embereket lecserélik a meggyûlölt figurákról ismeretlenekre. Jó húsz év beletelik, mire ezeket is meggyûlölik.
- De akkor ugye nem állunk össze velük? – aggodalmaskodott Schmitt.
- A politika bonyolult tudomány. Ki tudja, hátha õk jelentenék a garanciát arra, hogy nem fasisztáznak le minket a nyugati sajtóban úgy, mint most.
- Ha nemzeti elvû politikát folytatunk, úgyis lefasisztáznak. Ha meg nem folytatunk olyan politikát, akkor meg mi a fenének lecserélni az MSZP-t? – szólalt meg a háttérbõl valaki.
- Hát ez meg kicsoda? – kérdezte csodálkozva Orbán.
- Én egy szimpatizáns vagyok – magyarázta az idegen. – Nyitva volt az ajtó…
- Hát csukják be! – szólt a pártelnök. A szimpatizánst udvariasan kikísérték.
- Mindegy, a Jobbikkal semmiképpen sem szövetkezünk – mondta határozottan Pokorni.
- De nagyon támadni sem érdemes õket, mert az a tapasztalatok szerint visszaüt – vélte Schmitt.
- Ki kell fogni a szelet a vitorlájukból.
- Kezdjünk el mi is cigánybûnözésrõl beszélni? – értetlenkedett Farkas Flórián.
- Hát ha muszáj… De ne aggódj, Flórián! Csak duma lesz. Ahhoz értünk: sok duma, sok népszavazás, sok narancssárga szavazat.
- De azért ugye szeretnénk kormányra kerülni? – kérdezte félve Schmitt, és ijedten nézett körbe az elnökségen. Tanácstalan arcokat látott. Végül Orbán elmosolyodott:
- Hát persze, Pali. Hogyne szeretnénk…
De nem hangzott valami meggyõzõen.
++++++++++++++++++
Már aznap, amikor Bordó Kornél beadta a felmondását, Homoki Alíznak megvolt a jelöltje a gimnázium igazgatói posztjára. Évek óta ismert egy határozott, feddhetetlen jellemû, radikálisan nemzeti gondolkodású, megszállott pedagógust, aki jelenleg egy budapesti szakközépiskolában tanított, örökös harcban a kisszerû vezetéssel és megalkuvó kollégáival.
Felhívta telefonon, és néhány semmitmondó, udvariaskodó kérdés után rátért a lényegre.
- Jól érzi magát tanár úr ott, ahol most tanít?
- Ismeri polgármesterasszony a magyar oktatás helyzetét? Hallott már Magyar Bálintról meg Hillerrõl? Járt az utóbbi években magyar iskolában?
- Igen, elõfordult…
- Akkor hogy kérdezhet ilyen butaságot? Rosszul érzem magam. Tehetetlennek, feszültnek, elkeseredettnek és dühösnek érzem magam.
- Lenne kedve valamilyen más jellegû munkához?
- Hordjak téglát? Vagy áruljak porszívót? Én tanár vagyok, nem akarok mást csinálni.
- Valami ilyesmirõl lenne szó. Fel tudna engem keresni holnap Etelváron?
- Hát persze. Hat órám van, de utána buszra szállok… Délután négykor megfelel?
- Az remek.
Fáy Balázs pontosan érkezett. Soha nem szokott elkésni, és ezt elvárta másoktól is. Azt vallotta, ha megbeszélünk egy idõpontot – ha bármit megbeszélünk! – ahhoz tartsuk magunkat. Hiszen a megbeszéléskor megvan rá a lehetõség, hogy mindent mérlegeljünk, és csak azt vállaljuk el, aminek a végrehajtására képesek vagyunk. Tiszteljük annyira a másik embert, hogy ne várakoztassuk meg.
A fiatalember harmincöt esztendõs volt, tíz éve tanított matematikát és fizikát, s noha – dacára legendás szigorúságának – a diákjai rajongtak érte és a szülõkkel is általában jó volt a kapcsolata, a fõnökei és kollégái mindig háttérbe szorították, jutalomosztásnál az utolsók között került sorra.
Nem alapított még családot, a munkája mellett megmaradt idejében aktívan politizált, részt vett civil kezdeményezésekben, az oktatás megreformálására – pontosabban a hajdani, jól bevált módszerek visszaállítására – tett javaslatokat (kevés sikerrel); ha úgy adódott, felbukkant utcai tüntetéseken is. Ilyenkor, ha valamelyik tanulójával találkozott, elõször határozottan hazaküldte az illetõt. Ha a következõ kanyarban még mindig összefutottak, akkor viszont kezet rázott vele, s nem esett több szó a hazamenetelrõl.
Széchenyi eszméjét vallotta a kimûvelt emberfõk szükségességérõl, szerinte Magyarországot nem pénzzel, IMF-hitelekkel, nem gumigyár-befektetésekkel és hasonlókkal kell kihúzni a mélybõl, hanem képzett, értelmes, szabadon gondolkodó és tisztességes célokkal rendelkezõ fiatalokkal. Egy ország minõsége nem a természeti kincseitõl, nem az épített környezetétõl, nem a felhalmozott vagyonától függ, hanem a lakóinak a minõségétõl. A legszebb környezet, a legértékesebb lelõhelyek nem érnek semmit megfelelõ emberanyag nélkül. Elég elsétálni a pesti Belváros hajdan gyönyörû, mára lepusztult, lelakott, elslumösödõ utcáiba. Nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet. Ha lesz értelem, lesz igény a normális életre, akkor az emberek meg fogják azt teremteni. És hiába a környezet, ha a tárgyi világot használók primitívek, abból csak hitvány, élhetetlen ország lesz.
Homoki Alíz röviden felvázolta Fáynak Hunnia megalakulásának célját, a helyi oktatás fontosságát, az idejáró gyerekek hátterét. A felelõsséget, ami Hunnia lakóira nehezedik, hogy ebben a negatív hatásokkal teli világban, amikor bizonyos erõk nyíltan a magyarság megsemmisítésére törnek (szellemileg, fizikailag egyaránt; a médián keresztül, törvényekkel, sõt olykor fegyveresen is), akkor legyen egy sziget (szó szerint és átvitt értelemben), ahol megpróbálják átmenteni a jövõnek, egy jobb kornak az értékeket. Szellemileg, kulturálisan és biológiailag egyaránt.
Ezzel Fáy tökéletesen egyetértett.
- A gimnáziumunk igazgatója derék, okos ember volt – folytatta Homoki. – Jó vezetõ. De nem feddhetetlen ember. Hagyott magának támadási felületet. És mivel minket alaposan figyelnek, hogy bármikor lecsaphassanak, hát megtalálták az igazgató gyenge pontját is. Új igazgatóra van szükségünk. Olyanra, aki folytatja a munkát, aki azonosul az értékeinkkel, s aki támadhatatlan. Aki rendet tesz, de akinek a lelkében, a múltjában rend van. Aki szigorú és kérlelhetetlen másokkal a jó ügy érdekében, de ugyanilyen önmagával szemben is. Aki érez magában kellõ erõt.
Fáy bólintott.
- Megtalálták – mondta.
- Mikor tudna munkába állni?
- Nem kell beadnom valami pályázatot?
- Pályázatra nincsen szükség. A pályázatok arra jók, hogy mindenféle alakok összegyûljenek, s kiskapukat keresve próbáljanak érvényesülni. A pályáztatás a korrupció melegágya. Én mint fenntartó kinevezem azt, akit jó választásnak tartok. És így természetesen enyém minden felelõsség, ha rosszul döntöttem. Nem kenjük szét a felelõsséget, és nem névtelenítjük el a döntést kuratóriumokkal és pályázatokkal. Adjon be egy önéletrajzot, a végzettségét igazoló dokumentumokat, és egy három-öt oldalas írást az elképzeléseirõl. Az iskola egyébként remekül mûködik, nem akarjuk fenekestül felforgatni.
++++++++++++++++++++
Az Internet sokat tett a sajtószabadságért, hiszen a nyomtatott sajtó térbeli és idõbeli korlátozottsága, relatíve nehéz elérhetõsége – és természetesen az ön- és valódi cenzúra – miatt meglehetõsen szelektált információkat juttatott el az emberekhez. A televízió lehetõséget adott ugyan az egyidejûségre – az eseményeket megtörténtekor, vagy rögtön utána bemutatni -, de a manipulálás, a tendenciózus beállítás itt sem küszöbölhetõ ki. Manapság viszont az Internet – noha éppen könnyû hozzáférhetõsége miatt sok téves, megbízhatatlan állítást is tartalmaz – nehezen leküzdhetõ versenytársként jelentkezik. Többé már nem hallgathatóak el olyan dolgok, amiknek nyilvánosságra kerülését azelõtt sikeresen szabotálták el.
A hunniai fiatalok is elsõdleges hírforrásként használták a világhálót, s a Molnár Zolinál összegyûlõ baráti társaság – köztük a Hun Gárda néhány tagja – tehetetlen dühvel és elementáris felháborodással tárgyaltak arról a videóról, amelyet egy Budapest közeli település iskolájában rögzítettek: egy Nagymagyarország-mintájú pólót viselõ lányt vernek cigány lányok, miközben a háttérben – köztük egyértelmûen nem roma gyerekek – tétlenül figyelik, sõt bátorítják a garázdaságot.
- Miért van az, hogy velünk magyarokkal bármit meg lehet tenni? Miközben a nyugati sajtó tele van a magyarországi rasszizmussal, állítólagos cigányellenes megmozdulásokkal, bátran és büntetlenül verik a mieinket.
- Hát azért van, amit itt láthatsz – mondta indulattól remegõ hangon Molnár. – Mert a magyar gyerekekben nincs meg a szolidaritás, az összetartás, az etnikai-faji együvé tartozás érzése. Ne félj, ha egy cigányt vertek volna meg, tíz perc múlva ott az egész família elégtételt venni.
- Menjünk oda mi, innen Hunniából? – kérdezte egyikük.
- Éppen azért szakadtunk el, mert ezekhez a tehetetlen, önsorsrontókhoz nincsen közünk.
- Ez nem ilyen egyszerû. Ha senki sem tesz semmit, akkor nekünk kell.
- Ott a Magyar Gárda. Majd õk segítenek.
- A Magyar Gárdával mindenki vagy fenyegetõzik, vagy mint a Messiásra tekint rájuk. De ezt pusztán õk nem fogják megoldani. Ez állami akarat és beavatkozás kérdése. Ha a rendõrség elkezdene nagyon keményen és egyértelmûen fellépni az ilyen bûncselekményekkel szemben, elõbb-utóbb mindenki megtudná, hol a helye. És nem ugrálna.
- De amíg a rendõrségben nincs meg erre a szándék…
- Addig arra jó a Gárda, hogy ezt a szándékot kiprovokálja belõlük. Ez az ottaniak ügye, mi örüljünk, hogy nálunk rend van, és vigyázzunk is rá.
++++++++++++++++++++++++++
Az ásványvíz-telepet és a palackozó üzemet õrzõ cég emberei némi kajánsággal vették észre, hogy a helyi rendõrség ismét felvonult két autóval. Legutóbb – így érezték – alaposan megmutatták a zsaruknak, hogy kié is a hatalom ezen a vacak szigeten. A Sziklavíz mögött álló multinacionális cég – noha formailag nincsen kormánya, nincsenek miniszterei – valójában nagyobb hatalom, mint egy állam. Az õrzõ-védõk fõnöke nem is gondolt veszélyre, amikor laza testtartásban a kocsik elé lépett.
A támadás olyan hirtelen érte, hogy védekezésre nem maradt ideje. Az elsõ autóból kiugró három ember a földre teperte, elvette a fegyverét, a másik kocsi személyzete pedig lövésre kész gépfegyverekkel legyezõ alakban felsorakozott, szemben az õrzõ-védõkkel.
Utoljára Morczos Kálmán, a fõparancsnok szállt ki; próbált nagyon komornak és komolynak látszani, de szája szegletében egy kis nehezen elfojtott mosoly vibrált.
- Legutóbb támadt némi nézeteltérés a hatalmi viszonyokat illetõen – mondta Morczos, megállva a földön fekvõ férfi fejénél, s onnan nézett le rá. – Tudom, hogy maguk és a megbízóik azt gondolják, vége van annak a világnak, amikor államok voltak, nemzetek, helyi közösségi érdekek és más hasonló avítt dolgok. Azt hiszik, eztán már csak néhány sátáni alak összeesküvése uralja a világot, s átgázolhatnak bárkin.
- Nagy hibát követ el! – hörögte dühösen a letepert õrzõ-védõ.
- Én nem multicégek képviseletére esküdtem, hanem Hunnia polgárainak védelmére.
- A világon mindenütt…
- Nem érdekel, mi hogyan van a világban. Engem csak a sziget sorsa érdekel. Ez az ásványvíz Hunnia nemzeti kincse.
- A Sziklavíz megállapodott a polgármesterrel… - próbált felkelni, de erõsen szorították.
- Nem ismerek semmilyen Sziklavízt. Én itt fegyveres õröket látok, akik sem a hun rendõrség, sem a Hun Gárda kötelékébe nem tartoznak. Tehát agresszorok. Ha úgy jobban érti: terroristák.
Közben megérkezett egy rabomobil is, leparkolt a két járõrkocsi mellé. Morczos vezetésével a rendõrök beterelték a lefegyverzett õrzõ-védõket a rabszállítóba, végül utánuk dobták a parancsnokot is. A konvoj elindult Etelvár felé.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://www.ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.94 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: Ungváry Zsolt
2009. július 11. szombat - 14:25:37
ERÕS EMBEREK
Az elõzõ rész tartalmából: Lemond az Attila Király Gimnázium igazgatója.
A Sziklavíz Kft tulajdonában lévõ ásványvíz-lelõhelyet fegyveresek védik. A hun rendõrség egysége „látogatást” tesz náluk. Az õrzõ-védõk vezetõje szerint a mögöttük álló tõkéscsoport nagyobb hatalom, mint a helyi rendfenntartók.
Magyarország politikai térképe újra – akár csak a 2006-os önkormányzati választáskor – narancssárgára színezõdött. A Fidesz vezérkar – különösen az eredményeket a futballszurkoló szemszögébõl vizsgáló pártelnök – örömmel, de egy kicsit megzavarodva is figyelte. Aki ismerte közülük a „felelõsség” szó fogalmát, most kicsit riadtan pislogott a társaira.
- Nem gondoljátok, hogy ekkora támogatottság kötelez minket? – kérdezte óvatosan Varga Mihály.
- Kiküldünk 14 európai képviselõt. Arra kötelez minket – felelték neki.
- Nem így értettem. Mégiscsak azt várja tõlünk a nagy többség, hogy elkergessük végre ezt a bandát, és rendet csináljunk az országban.
- Nem figyeltél, Misi – oktatta õt Orbán. – Ez EP választás volt. Majd ha megnyerjük az országgyûlésit, akkor tudunk kormányt alakítani.
- Az még egy év. Azalatt tovább teszik tönkre az országot, tõlünk meg elfordulnak a csalódott szavazók.
- Dehogy fordulnak. Eddig se fordultak. Megnyertük az önkormányzatit, megnyertük a szociális népszavazást, az EP-választást, majd ha itt lesz az ideje, megnyerjük a parlamentit is.
- Csak már nem lesz ország, amit kormányozzunk.
- Szervezzünk utcai tüntetéseket? Ugyan már! – legyintett ingerülten Pokorni. – Ránk szervezõdne a szélsõjobb…
- Amellett kevesen jönnének el.
- Ha a Viktor hívná õket, jönnének.
- Most már talán a Viktornak sem jönnének – jegyezte meg óvatlanul Schmitt Pál, mire Orbán szeme idegesen villant. – Persze, ha a Viktor igazán hívná õket, jönnének – módosított Schmitt.
- De Viktor nem hívja õket, mert õ demokrata, és nem az utcán akarja átvenni a hatalmat, hanem demokratikusan, parlamentáris eszközökkel – fejezte be Kövér.
Mindannyian várakozóan a pártelnökre néztek, hogy mondja ki õ a szentenciát. Viktor megköszörülte a torkát.
- Ilyen hatalmas támogatás még egyetlen párt mögött sem sorakozott fel a rendszerváltás óta. Negyven százalékot vertünk rá a másodikra. Ez olyan… - megfelelõ hasonlatot keresett. – Ez olyan, mintha a Felcsút úgy lenne bajnok, hogy már az õszi szezon végén behozhatatlan elõnye lenne. És a bajnokság összes többi csapata a kiesés ellen küzdene. Ezt kell hangsúlyozni.
- A Felcsút bajnoki terveit? – kérdezte kétkedve Schmitt, aki sportolóként szakembernek érezte magát a hasonlat ügyében.
- Nem – rázta a fejét a pártelnök. – Az egységet. Az összefogást. Az egyetlen kormányképes erõt. Egy a tábor, és milyen baromi nagy. Hogy örülne a brit Munkáspárt, vagy a CDU, ha 56 százalékot kaphatna. Ez elképzelhetetlen. Ti nem is látjátok át, mekkora gyõzelmet arattunk. Nekünk nincs szükségünk senkire, egyedül is olyan erõsek vagyunk, mint Sylvester Stallone és Arnold Schwarzenegger együtt.
Helyeslõen bólogattak. Az elnökséget jó érzés töltötte el, hogy ennyire erõsek.
- De – akadékoskodott Varga Mihály, aki már megbánta, hogy ebbe a szerepkörbe keveredett – mi lesz, ha nincs meg a kétharmad? Mert a felmérések hatvanöt meg hetven százalékot jeleztek. Ebbõl lett 56. Ha ez még apad egy kicsit jövõ tavaszig, nem lesz meg a kétharmad. Akkor kivel fogjunk össze?
- Most azt várjátok tõlem, hogy nevezzem meg a Jobbikot? Hát nem nevezem meg. Egyedül, koalíciós kényszer nélkül fogunk kormányozni.
- Mit szólnátok a Lehet Más a Politikához? – vetette fel Pokorni, látszólag flegmán.
- Az LMP be se fog jutni – legyintett Schmitt.
- De be fog – ellenkeztek vele többen.
- Ez az LMP nem tök ugyanaz, mint az SZDSZ? – kérdezte Pelczné.
- Lényegében igen. Az õ szavazóbázisukat fogja felszívni, és ugyanazt a feladatot kapja majd, mint az SZDSZ – mondta Orbán.
- És átveszik Fodort meg Horn Gábort, Eörsit meg Demszkyt? – csodálkozott Pelczné.
- Demszkyt addigra úgyis megüti a guta… - kuncogott Kósa.
- Nincs rájuk szükségük – jelentette ki a pártelnök. – Az LMP nem attól lesz erõs, hogy ugyanazokat a szadis pofákat futtatja. Nem a személyek számítanak, hanem az az erõ, amelyik mögöttük van. Pénz, gazdaság, média, kapcsolatok. Ha az az érdekcsoport, amelyik eddig az SZDSZ-t támogatta, most beáll az LMP mögé, meglesz az öt százalékuk. Nem Fodor, vagy Horn Gábor, vagy Petõ személye a fontos. Itt nem egyéni karrierek vannak. Itt a behatoló érdekek a fontosak. Eörsi és társai csak végrehajtók voltak. Hát most lesznek más végrehajtók. A tényleges mozgatók maradnak, a párt nevét és az embereket lecserélik a meggyûlölt figurákról ismeretlenekre. Jó húsz év beletelik, mire ezeket is meggyûlölik.
- De akkor ugye nem állunk össze velük? – aggodalmaskodott Schmitt.
- A politika bonyolult tudomány. Ki tudja, hátha õk jelentenék a garanciát arra, hogy nem fasisztáznak le minket a nyugati sajtóban úgy, mint most.
- Ha nemzeti elvû politikát folytatunk, úgyis lefasisztáznak. Ha meg nem folytatunk olyan politikát, akkor meg mi a fenének lecserélni az MSZP-t? – szólalt meg a háttérbõl valaki.
- Hát ez meg kicsoda? – kérdezte csodálkozva Orbán.
- Én egy szimpatizáns vagyok – magyarázta az idegen. – Nyitva volt az ajtó…
- Hát csukják be! – szólt a pártelnök. A szimpatizánst udvariasan kikísérték.
- Mindegy, a Jobbikkal semmiképpen sem szövetkezünk – mondta határozottan Pokorni.
- De nagyon támadni sem érdemes õket, mert az a tapasztalatok szerint visszaüt – vélte Schmitt.
- Ki kell fogni a szelet a vitorlájukból.
- Kezdjünk el mi is cigánybûnözésrõl beszélni? – értetlenkedett Farkas Flórián.
- Hát ha muszáj… De ne aggódj, Flórián! Csak duma lesz. Ahhoz értünk: sok duma, sok népszavazás, sok narancssárga szavazat.
- De azért ugye szeretnénk kormányra kerülni? – kérdezte félve Schmitt, és ijedten nézett körbe az elnökségen. Tanácstalan arcokat látott. Végül Orbán elmosolyodott:
- Hát persze, Pali. Hogyne szeretnénk…
De nem hangzott valami meggyõzõen.
++++++++++++++++++
Már aznap, amikor Bordó Kornél beadta a felmondását, Homoki Alíznak megvolt a jelöltje a gimnázium igazgatói posztjára. Évek óta ismert egy határozott, feddhetetlen jellemû, radikálisan nemzeti gondolkodású, megszállott pedagógust, aki jelenleg egy budapesti szakközépiskolában tanított, örökös harcban a kisszerû vezetéssel és megalkuvó kollégáival.
Felhívta telefonon, és néhány semmitmondó, udvariaskodó kérdés után rátért a lényegre.
- Jól érzi magát tanár úr ott, ahol most tanít?
- Ismeri polgármesterasszony a magyar oktatás helyzetét? Hallott már Magyar Bálintról meg Hillerrõl? Járt az utóbbi években magyar iskolában?
- Igen, elõfordult…
- Akkor hogy kérdezhet ilyen butaságot? Rosszul érzem magam. Tehetetlennek, feszültnek, elkeseredettnek és dühösnek érzem magam.
- Lenne kedve valamilyen más jellegû munkához?
- Hordjak téglát? Vagy áruljak porszívót? Én tanár vagyok, nem akarok mást csinálni.
- Valami ilyesmirõl lenne szó. Fel tudna engem keresni holnap Etelváron?
- Hát persze. Hat órám van, de utána buszra szállok… Délután négykor megfelel?
- Az remek.
Fáy Balázs pontosan érkezett. Soha nem szokott elkésni, és ezt elvárta másoktól is. Azt vallotta, ha megbeszélünk egy idõpontot – ha bármit megbeszélünk! – ahhoz tartsuk magunkat. Hiszen a megbeszéléskor megvan rá a lehetõség, hogy mindent mérlegeljünk, és csak azt vállaljuk el, aminek a végrehajtására képesek vagyunk. Tiszteljük annyira a másik embert, hogy ne várakoztassuk meg.
A fiatalember harmincöt esztendõs volt, tíz éve tanított matematikát és fizikát, s noha – dacára legendás szigorúságának – a diákjai rajongtak érte és a szülõkkel is általában jó volt a kapcsolata, a fõnökei és kollégái mindig háttérbe szorították, jutalomosztásnál az utolsók között került sorra.
Nem alapított még családot, a munkája mellett megmaradt idejében aktívan politizált, részt vett civil kezdeményezésekben, az oktatás megreformálására – pontosabban a hajdani, jól bevált módszerek visszaállítására – tett javaslatokat (kevés sikerrel); ha úgy adódott, felbukkant utcai tüntetéseken is. Ilyenkor, ha valamelyik tanulójával találkozott, elõször határozottan hazaküldte az illetõt. Ha a következõ kanyarban még mindig összefutottak, akkor viszont kezet rázott vele, s nem esett több szó a hazamenetelrõl.
Széchenyi eszméjét vallotta a kimûvelt emberfõk szükségességérõl, szerinte Magyarországot nem pénzzel, IMF-hitelekkel, nem gumigyár-befektetésekkel és hasonlókkal kell kihúzni a mélybõl, hanem képzett, értelmes, szabadon gondolkodó és tisztességes célokkal rendelkezõ fiatalokkal. Egy ország minõsége nem a természeti kincseitõl, nem az épített környezetétõl, nem a felhalmozott vagyonától függ, hanem a lakóinak a minõségétõl. A legszebb környezet, a legértékesebb lelõhelyek nem érnek semmit megfelelõ emberanyag nélkül. Elég elsétálni a pesti Belváros hajdan gyönyörû, mára lepusztult, lelakott, elslumösödõ utcáiba. Nem a lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat a létet. Ha lesz értelem, lesz igény a normális életre, akkor az emberek meg fogják azt teremteni. És hiába a környezet, ha a tárgyi világot használók primitívek, abból csak hitvány, élhetetlen ország lesz.
Homoki Alíz röviden felvázolta Fáynak Hunnia megalakulásának célját, a helyi oktatás fontosságát, az idejáró gyerekek hátterét. A felelõsséget, ami Hunnia lakóira nehezedik, hogy ebben a negatív hatásokkal teli világban, amikor bizonyos erõk nyíltan a magyarság megsemmisítésére törnek (szellemileg, fizikailag egyaránt; a médián keresztül, törvényekkel, sõt olykor fegyveresen is), akkor legyen egy sziget (szó szerint és átvitt értelemben), ahol megpróbálják átmenteni a jövõnek, egy jobb kornak az értékeket. Szellemileg, kulturálisan és biológiailag egyaránt.
Ezzel Fáy tökéletesen egyetértett.
- A gimnáziumunk igazgatója derék, okos ember volt – folytatta Homoki. – Jó vezetõ. De nem feddhetetlen ember. Hagyott magának támadási felületet. És mivel minket alaposan figyelnek, hogy bármikor lecsaphassanak, hát megtalálták az igazgató gyenge pontját is. Új igazgatóra van szükségünk. Olyanra, aki folytatja a munkát, aki azonosul az értékeinkkel, s aki támadhatatlan. Aki rendet tesz, de akinek a lelkében, a múltjában rend van. Aki szigorú és kérlelhetetlen másokkal a jó ügy érdekében, de ugyanilyen önmagával szemben is. Aki érez magában kellõ erõt.
Fáy bólintott.
- Megtalálták – mondta.
- Mikor tudna munkába állni?
- Nem kell beadnom valami pályázatot?
- Pályázatra nincsen szükség. A pályázatok arra jók, hogy mindenféle alakok összegyûljenek, s kiskapukat keresve próbáljanak érvényesülni. A pályáztatás a korrupció melegágya. Én mint fenntartó kinevezem azt, akit jó választásnak tartok. És így természetesen enyém minden felelõsség, ha rosszul döntöttem. Nem kenjük szét a felelõsséget, és nem névtelenítjük el a döntést kuratóriumokkal és pályázatokkal. Adjon be egy önéletrajzot, a végzettségét igazoló dokumentumokat, és egy három-öt oldalas írást az elképzeléseirõl. Az iskola egyébként remekül mûködik, nem akarjuk fenekestül felforgatni.
++++++++++++++++++++
Az Internet sokat tett a sajtószabadságért, hiszen a nyomtatott sajtó térbeli és idõbeli korlátozottsága, relatíve nehéz elérhetõsége – és természetesen az ön- és valódi cenzúra – miatt meglehetõsen szelektált információkat juttatott el az emberekhez. A televízió lehetõséget adott ugyan az egyidejûségre – az eseményeket megtörténtekor, vagy rögtön utána bemutatni -, de a manipulálás, a tendenciózus beállítás itt sem küszöbölhetõ ki. Manapság viszont az Internet – noha éppen könnyû hozzáférhetõsége miatt sok téves, megbízhatatlan állítást is tartalmaz – nehezen leküzdhetõ versenytársként jelentkezik. Többé már nem hallgathatóak el olyan dolgok, amiknek nyilvánosságra kerülését azelõtt sikeresen szabotálták el.
A hunniai fiatalok is elsõdleges hírforrásként használták a világhálót, s a Molnár Zolinál összegyûlõ baráti társaság – köztük a Hun Gárda néhány tagja – tehetetlen dühvel és elementáris felháborodással tárgyaltak arról a videóról, amelyet egy Budapest közeli település iskolájában rögzítettek: egy Nagymagyarország-mintájú pólót viselõ lányt vernek cigány lányok, miközben a háttérben – köztük egyértelmûen nem roma gyerekek – tétlenül figyelik, sõt bátorítják a garázdaságot.
- Miért van az, hogy velünk magyarokkal bármit meg lehet tenni? Miközben a nyugati sajtó tele van a magyarországi rasszizmussal, állítólagos cigányellenes megmozdulásokkal, bátran és büntetlenül verik a mieinket.
- Hát azért van, amit itt láthatsz – mondta indulattól remegõ hangon Molnár. – Mert a magyar gyerekekben nincs meg a szolidaritás, az összetartás, az etnikai-faji együvé tartozás érzése. Ne félj, ha egy cigányt vertek volna meg, tíz perc múlva ott az egész família elégtételt venni.
- Menjünk oda mi, innen Hunniából? – kérdezte egyikük.
- Éppen azért szakadtunk el, mert ezekhez a tehetetlen, önsorsrontókhoz nincsen közünk.
- Ez nem ilyen egyszerû. Ha senki sem tesz semmit, akkor nekünk kell.
- Ott a Magyar Gárda. Majd õk segítenek.
- A Magyar Gárdával mindenki vagy fenyegetõzik, vagy mint a Messiásra tekint rájuk. De ezt pusztán õk nem fogják megoldani. Ez állami akarat és beavatkozás kérdése. Ha a rendõrség elkezdene nagyon keményen és egyértelmûen fellépni az ilyen bûncselekményekkel szemben, elõbb-utóbb mindenki megtudná, hol a helye. És nem ugrálna.
- De amíg a rendõrségben nincs meg erre a szándék…
- Addig arra jó a Gárda, hogy ezt a szándékot kiprovokálja belõlük. Ez az ottaniak ügye, mi örüljünk, hogy nálunk rend van, és vigyázzunk is rá.
++++++++++++++++++++++++++
Az ásványvíz-telepet és a palackozó üzemet õrzõ cég emberei némi kajánsággal vették észre, hogy a helyi rendõrség ismét felvonult két autóval. Legutóbb – így érezték – alaposan megmutatták a zsaruknak, hogy kié is a hatalom ezen a vacak szigeten. A Sziklavíz mögött álló multinacionális cég – noha formailag nincsen kormánya, nincsenek miniszterei – valójában nagyobb hatalom, mint egy állam. Az õrzõ-védõk fõnöke nem is gondolt veszélyre, amikor laza testtartásban a kocsik elé lépett.
A támadás olyan hirtelen érte, hogy védekezésre nem maradt ideje. Az elsõ autóból kiugró három ember a földre teperte, elvette a fegyverét, a másik kocsi személyzete pedig lövésre kész gépfegyverekkel legyezõ alakban felsorakozott, szemben az õrzõ-védõkkel.
Utoljára Morczos Kálmán, a fõparancsnok szállt ki; próbált nagyon komornak és komolynak látszani, de szája szegletében egy kis nehezen elfojtott mosoly vibrált.
- Legutóbb támadt némi nézeteltérés a hatalmi viszonyokat illetõen – mondta Morczos, megállva a földön fekvõ férfi fejénél, s onnan nézett le rá. – Tudom, hogy maguk és a megbízóik azt gondolják, vége van annak a világnak, amikor államok voltak, nemzetek, helyi közösségi érdekek és más hasonló avítt dolgok. Azt hiszik, eztán már csak néhány sátáni alak összeesküvése uralja a világot, s átgázolhatnak bárkin.
- Nagy hibát követ el! – hörögte dühösen a letepert õrzõ-védõ.
- Én nem multicégek képviseletére esküdtem, hanem Hunnia polgárainak védelmére.
- A világon mindenütt…
- Nem érdekel, mi hogyan van a világban. Engem csak a sziget sorsa érdekel. Ez az ásványvíz Hunnia nemzeti kincse.
- A Sziklavíz megállapodott a polgármesterrel… - próbált felkelni, de erõsen szorították.
- Nem ismerek semmilyen Sziklavízt. Én itt fegyveres õröket látok, akik sem a hun rendõrség, sem a Hun Gárda kötelékébe nem tartoznak. Tehát agresszorok. Ha úgy jobban érti: terroristák.
Közben megérkezett egy rabomobil is, leparkolt a két járõrkocsi mellé. Morczos vezetésével a rendõrök beterelték a lefegyverzett õrzõ-védõket a rabszállítóba, végül utánuk dobták a parancsnokot is. A konvoj elindult Etelvár felé.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://www.ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.94 )