Emlékhely

Mivel már mindketten benne járunk a korban (én és az Opel; én egy kicsit jobban), nem vállalom be egy lendületből Rómáig az utat, és történész barátom javaslatára megalszunk egy éjszakát az olasz-szlovén határon, a Monte San Michelén lévő vendégházban. Ezeken a hegyeken, az Isonzó folyó mentén tartóztatták fel a Monarchia zömmel magyar katonái a világháborúba némi hezitálás után az antant oldalán belépő olaszokat.

A hegytetőn kis múzeumnál lelkes önkéntesek fogadnak, minden ingyenes. Előkerül egy fiatalember magyar címeres, piros-fehér-zöld, Hungary feliratú napellenzős sapkában. Ő Alessandro, pár szót még beszél is magyarul, a téma kutatója és a kíváncsiak kalauzolója, jól ismeri történész barátomat, még várt is minket, de a sapkát, mint kiderül, nem miattunk vette fel; mindig ezt viseli.

Megnézzük a karsztba vájt lövészárkokat, a kavernákban az ágyúk helyét, ahonnan a halált osztották. A domboldalban még mindig találni gránátdarabokat (Alessandro fel is vesz egyet a szemünk láttára), sőt állítólag emberi csontmaradványokat is. Ahogy a harcokról, a pusztításról beszél, szavaiban nyoma sincs haragnak vagy gyűlöletnek, sőt. Kifejezetten rokonszenvvel, már-már szeretettel emlegeti az ellenségeket, minket is barátnak tekint. Természetesen bennünk sincs semmi rossz érzés, érdeklődve nézzük az olasz hősi halottak emlékművét, a felirat a halálban „testvérré váló” magyarokról és olaszokról ír.

Furcsa egy harc; míg mi itt egymást irtottuk értelmetlenül, őrizetlenül hagytuk Erdélyt a ’16-os román támadás idején, és kivéreztünk a nagy háború végére; valódi ellenségeink szinte akadálytalanul foglalhatták el a hazánkat. Mindez csak azért, mert részei voltunk egy birodalomnak, amelyikkel Trieszt, Dél-Tirol, Dalmácia ügyében volt egy kis elintéznivalója egy másik országnak.

Másnap, magunk mögött hagyva az Isonzót, másfél óráig repesztünk olasz területen, és akkor érjük el Padovát, ahol a Monarchia a fegyverszünetet kötötte. Végül is hol veszítettük el mi ezt a háborút?

KÉS

Az ateisták kaján örömmel harsogják, hogy haldoklik a kereszténység. Európában valóban szörnyű pusztítást végzett a Teremtést alapjaiban félreértő materialisták és liberálisok szellemi terrorizmusa. Azért még korai lenne kongatni a vészharangot; örömmel állapítottuk meg Olaszországban, hogy a néhány évvel ezelőtti áldatlan állapotokhoz képest, amikor gyakorlatilag minden katolikus templomba csak belépő ellenében lehetett (volna) bemenni, most mindenütt ingyen várták a hívőket, a keresőket és a turistákat is. Régi vesszőparipám (még ehelyütt is írtam róla), hogy nem túl élő az az egyház, amely maga is elsősorban múzeumnak tekinti Isten házát. Szerencsére a sokat támadott Ferenc pápa ez ügyben valószínűleg intézkedhetett, mert Rómában sehol sem állták jegyszedők az utunkat.

De újabb korok, új vívmányok! A bejutást ezúttal ellenőrző kapuk, fémkereső detektorok nehezítik, s minden nagyobb műemléknél fegyveres, golyóálló mellényben feszítő katonák teremtik meg a hangulatot. Mi ráadásul rögtön az elsőnél lebuktunk, mert a magunknál tartott családi uzsonnázó készlet értelemszerűen késeket is tartalmazott. A szigorú tekintetű olasz katona némi hökkent arckifejezéssel emelte ki a látszólag jámbor, négy világos bőrű gyermekkel érkező családanya átvilágított táskájából a félelmetes fegyvereket. Kénytelenek voltunk otthagyni a vágó- és szúróeszközöket a sátorban, míg megnéztük a Santa Maria Maggiore templomot. A végén a feleségem visszament értük; ilyesmit nem hagyunk veszni. Lányom javasolta, hogy a Rejtő-műveltség tesztelésére e szavakkal forduljon a parancsnokhoz: „Uram, a késemért jöttem.”

Sajnos azonban mi még mindig periféria vagyunk ebben az EU-ban, így a mi nagyjaink nem váltak eléggé közkinccsé. A „Signore, sono venuta per il mio coltello” klasszikus mondat mindössze zavart mosolyt varázsolt a tiszt arcára; mit sem értett a mögöttes tartalmakból. Bezzeg, ha Kassai Viktor nem adja meg néhány nap múlva a tizenegyest a németek kezezésénél, megemlegették volna a magyarok istenét!

EU (Kr.u.)

Az EU zseniális dolog. Úgy elmegyünk Rómáig, hogy senki sehol nem kér egy fia iratot, nem néz be az autónkba, nem keresgél a csomagtartóban. A bankkártyánkat mindenütt elfogadják. Természetesen, mondhatnánk, de micsoda változás ez az ötven dolláros kerethez, a pénzváltásokhoz, a nadrágba varrt belső zsebekben rejtegetett márkákhoz képest.

A nyavalygóknak, a sosemvolt aranykort visszasíróknak, a minden magyart leszólóknak, a hazai állapotok – a maguk területén bizonyára tökéletes – bírálóinak figyelmébe ajánlom a lepukkant római metrót. Igaz, olyan régi, hogy még a baloldali közlekedés szerint jár, de már a mi kisföldalattink is át tudott állni 1973-ban. Kétféle szerelvény jöhet: a jobb fajta, afféle lehasznált négyes metró, vagy a csikorgó, kopott, a mi hármasunknál is vacakabb; de mindegyik egyaránt agyon graffitizve. A kocsik véletlenszerűen követik egymást, hol 2-3, néha 5-6 percenként. Összesen 2 vonal; most épül a harmadik.

Az autópálya iszonyú drága, de haladni csak ott lehet. A minket a túlzott készpénzforgalom miatt nyüstölő gazdasági okosságok szörnyülködhetnének, hogy az autópályai díjfizető kapuknál a kártyás sor üres, mindenki bankjegyekkel fizet inkább, csakúgy, mint a szupermarketben. A bolhapiacon sehol senki nem ad számlát, de a tengerparton és Rómában is négerek vagy arabok árulnak mindenfélét, teljesen feketén. De hát senki sem tökéletes. Ezért talán mégis érdemes lenne az eredeti elképzelések szerint újraalkotni az EU-t, ami – a Mária koronájáról kölcsönvett 12 csillaggal szimbolizálva – egy új Regnum Marianumnak készült.

„Keresztény Magyarországot akartam, mert csak annak van jövője”, mondta Antall József. És kizárólag a keresztény Európának van jövője. De sajnos még a frissen kiadott, végtelenül pogány útikönyvünk is folyamatosan az értelmetlen és idióta i.e. és i.sz. megjelöléseket használja az évszámok előtt, holott időszámításunk alapja Krisztus.

Ahogyan a szent lengyel pápa írta: „Az embert megváltó Jézus Krisztus a világtörténelem középpontja”.