Hír: Hunnia - 12. rész
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: ungvaryzsolt.hu
2008. október 06. hétfő - 11:47:04
VISSZAVERT TÁMADÁS
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://www.ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.14 )
(Kategória: Szappanopera (Folytatásos regény))
Küldte: ungvaryzsolt.hu
2008. október 06. hétfő - 11:47:04
VISSZAVERT TÁMADÁS
A Füzeskérõl indult kocsi Székellyel, Forraival, Talabérrel, Barabással és Anitával Etelvárra érve szabályos dugóba keveredett. A jelzésre mindenhonnan elõkerültek a lakók, és autóval, biciklivel, sõt gyalog is siettek a hídhoz. Akadt, aki kerti szerszámokat, botokat vagy köveket hozott az ostrom elhárítására, de például a helyi hagyományõrzõ egyesület tagjai hátukon íjjal, oldalukon tegezzel vonultak fel.
Székely szívét aggodalommal vegyes melegség járta át. Senki sem örül a harcnak, a vérontásnak, de a bátor hazafiak látványa mégis megerõsíti az ember lelkét, különösen az elmúlt évek után, amikor már-már azt hittük, velünk bárki bármit büntetlenül megtehet.
Mindenki vidáman, jókedvûen, félelem helyett tettvágytól fûtve igyekezett a hídhoz.
Forrai a városháza elõtt tudott leparkolni, onnan már gyalog mentek.
- Talán szerencsésebb lenne, ha itt maradna - fordult Székely Anitához; látszatra a nõt óvva, valójában továbbra sem bízott benne.
- Vannak itt rajtam kívül is lányok meg asszonyok - mutatott Anita körbe. Csakugyan, a kivonulók zömét ugyan a férfiak alkották, de sokan jöttek a gyengébbnek mondott nembõl is.
Székely nem akart feltûnést kelteni, hát nem erõltette a kérdést.
A hídfõnél szabályos háborús állapotok fogadták õket. Néhány durranásból, a könnygáz fojtó szagából, és a szájuk-orruk elé sálat tekerõ fiatalok látványából már sejthetõ volt a helyzet.
A rendõrségi vaskordont fölszedték, bizonyára azért, hogy ne akadályozza a támadást, de most az átkelõ innensõ oldalán, utcakövekbõl, építési anyagokból és egy roncs buszból képezett barikád zárta el a támadók útját. A rendõrök eleinte kilõttek néhány könnygázgránátot, de mivel a szél visszafújta rájuk, és a híd fölött lebegõ ködfüggönyön kellett volna átmenniük, ha be akarnak hatolni a szigetre, ezért felhagytak vele. Inkább a barikádot próbálták bontani. Egy-két Molotov-koktél repült feléjük - úgy tûnik, néhányan nem sajnálták azt a kevéske benzinjüket, ami még volt; úgyse tudtak volna hová menni gépjármûvel -, ami újra és újra visszavetette õket.
Mire Székelyék megérkeztek, már akkora tömeg gyûlt össze, hogy nem is igen fértek a hídfõ közelébe. A körülöttük állók felismerték õket. A népszerû színészt, Forrait ugyanúgy megéljenezték, mint a függetlenség kikiáltása óta megfellebbezhetetlen tekintélynek számító Székely Leventét.
Mintha ettõl rettennének meg, a rendõrök hirtelen befejezték a támadást, és visszavonultak, sõt a kordont is újra építeni kezdték, ami arról tanúskodott, hogy nem terveznek újabb akciót. A sziget védõi erre örömujjongásban törtek ki, s egy fiatal srác, aki az elsõ sorokból buzdította eddig is a társait, most Székely elé lépett, és szabályszerûen jelentést tett.
- Molnár Zoltán vagyok, a hídõrség ügyeletese tíz órától éjfélig. Az ellenséget visszavertük! - kiáltotta vidáman.
- És hol vannak a mi rendõreink?
- Visszarendelték õket.
- Visszarendelték? Kicsoda?
- Azt nem tudom.
- Mi történt voltaképpen? kérdezte Székely.
- Nem volt semmi elõjele... Egyszer csak szétkapták a kordont, kilõttek ránk néhány könnygázt, és elkezdtek elõrenyomulni. Mindenki kereste Asztalos fõhadnagyot, hogy adja le a jelzést, de nem volt itt. Végre valaki ráakadt. Épp visszafelé masírozott az embereivel, mert berendelték õket. Elõször nem akarta leadni a jelzést - nem hitte el, hogy szükség van rá -, de meggyõztük.
- Most hol van Asztalos?
- Nem tudjuk.
- Ott megy! - dörrent mögöttük egy hang. Morczos Kálmán, etelvári fõkapitány ekkor ért oda; õt is otthonából ugrasztotta ki a jelzõrakéta. A hídon magányos férfi szaladt át; érkeztére szétnyílt a kordon, és Asztalos fõhadnagyot elnyelte az éjszaka. Székely kérdõen pillantott Morczosra, aki közben már elvegyült az emberek között; kérdéseket tett fel, tanácsokat adott.
- Sérülés történt? - fordult vissza Székely Molnár Zoltánhoz, a fiatal hídõrhöz.
- Komolyabbról nem tudunk. Karcolások, kisebb sebek...
Végszóra épp egy vérzõ fejû lány lépett el mellettük, akiben Székely felismerte Homoki Alíznak, az etelvári polgármesternek a legkisebb lányát. Gyorsan karon ragadta Molnárt:
- Kísérje el a kislányt a kórházhoz. Kötözzék be a sebét, nehogy az anyja így lássa...
Lilla, a polgármester lánya ugyan nem tartotta komolynak a bajt, és éppen haza akart menni, de engedett a kedves erõszaknak.
- De akkor új ügyeletest kell választani - szólt még vissza Molnár Zoltán, de Székely intett neki, hogy megoldják. Közben már Morczost kereste a tömegben, s végül meg is találta. Igyekezett félrevonni, amennyire ez a gyõzelem miatt ujjongó tömegben lehetséges volt.
- Magyarázatot kérek, fõkapitány úr! Mi a fene történik itt?
- Úgy fest - vakarta Morczos hatalmas, kopasz fejét -, hogy Asztalos fõhadnagy az õ emberük volt. Néhány jelbõl már sejthettük volna... Épp holnap akartam magam átvenni a hídõrség parancsnokságát, lehet, hogy azért is idõzítették mostanra a támadást.
- Már csak ez hiányzott - sóhajtott Székely. - Nevezzen ki új helyettest!
(Mivel a népszavazást követõen szükségállapot alakult ki, még nem nyílt mód az új ország alkotmányos berendezkedésének rögzítésére. Addig a hatalmat az az ideiglenes kormányzati központ gyakorolta, amelynek a négy polgármester mellett tagja volt a civil szervezetek által delegált Székely Levente is, így, ezen a jogon utasította Morczost a helyettes kinevezésére. Becikkelyezett törvények híján egyébként a kivívott tekintély is sokat számított, s ebbõl a szempontból Székely Levente vagy Homoki Alíz véleménye megkérdõjelezhetetlennek számított.)
A magyar kormány rendõrsége - és a velük lévõ, ismeretlen eredetû kommandósok - viselkedésének okait nem boncolgatták különösebben a hidat védõ hun-szigetiek, ezért önfeledten ünnepeltek. Fals hangok nem is hallatszottak sehonnan. (Délután ugyan itt járt Rakos Róbert, a korábbi etelvári polgármester - aki a legutóbbi önkormányzati választásokon nagyot bukott, mivel szembeszállt a függetlenséggel -, és próbált hangulatot kelteni az önállóság ellen, mondván, ide vezetett a nagy felbuzdulás: nincs fûtés, nincs élelem, háborús helyzet alakult ki, talán áldozatok is lesznek... Az összegyûlt tömeg mind fogyó türelemmel hallgatta, de aztán megvonták tõle a szót, s talán határozottabb fellépésre is sor kerül vele szemben, ha a rendõrök támadása miatt nem old úgy is kereket.)
++++++++++
Anita (a valódi neve nem ez volt), akit a nemzetbiztonsági hivatal küldött a szigetre Székely megkörnyékezésének céljával - s akit eddig segített a most menekülésre kényszerülõ Asztalos fõhadnagy, például azzal, hogy bejuttatta a nõt a városházi fogadásra, ahol összeismerkedhetett kiszemelt áldozatával - most némiképp tanácstalanul állt az események elõtt. Ezek a közveszélyes bûnözõnek, az államrend ellenségeinek lefestett emberek messze nem úgy beszéltek és viselkedtek, ahogyan õt a titkosszolgálat informálta. Elsõre veszélyesnek - vagy inkább nevetségesnek - tetszõ céljaik már nem tûntek abszurdnak. Hõsiességük, a nehézségek zokszó nélküli viselése meghatotta a nõt, aki közben történetesen bele is szeretett Forraiba. Székely pedig - akit neki el kellett volna csábítania - olyan megindítóan beszélt a családjáról, hogy Anita egyre reménytelenebbnek látta a feladat végrehajtását. (Õt - és anyját - elhagyta az apja, amikor a kislány öt éves volt; azóta hitt abban, hogy a férfiak mind gazemberek és nem alkalmasak családalapításra; nota bene, az ismerõsei között többnyire ilyen férfiak bukkantak fel. Ehhez képest most ámultan figyelt...)
Amikor a kocsiból kiszálltak, õ egy kicsit lemaradt. Éppen egy lámpaoszlopnak támaszkodva állt, amikor Talabér, az újságíró sodródott melléje, és jóindulatú mosollyal mondta:
- Szép kis ramazuriba keveredett. Nem fél?
- Miért félnék? Van rá okom?
- Ha tiszta a lelkiismerete, akkor nincsen - felelte a fõszerkesztõ, kétértelmûen kacsintva. Anitának eszébe jutott, vajon ez a bohémnak látszó ember átlát rajta? Ilyen ügyetlen a szerepében? Gyorsan elterelte a témát.
- Tegnap, amikor József Attiláról beszélgettünk, emlékszik? Többször is a Józsefvárost emlegette. Pedig a Ferencvárosban született, ferencvárosi proli volt...
- Lényeges? - vigyorgott Talabér.
- Egy újságírónál fontos a pontosság.
- Ez nem újságírás, hanem költészet. József Attila - Józsefváros. Ha Ferenc Attilának hívnák, akkor lakhatna a Ferencvárosban.
- Na de akkor hol lakjon Ferenc József? - nevette el magát Anita. Talabér is felkacagott. Ekkor lépett melléjük Székely. Bizalmatlanul méregette a lányt.
- Látom, biztonságos helyre húzódott.
- Nem vagyok katona.
- Pedig ez most háború. Élet-halál harc. Ilyenkor az ügynökökkel, kémekkel kíméletlenül le kell számolni - pillantott szúrós szemmel a nõre. Anita egy darabig állta a nézését, csak egy kicsit rezzent meg az arca.
- Hát itt vagytok! - rikkantotta egy vidám hang, és a színész, Forrai bukkant elõ, hátára borított Árpád-sávos zászlóval.
- Hazavinnéd a hölgyet? - kérdezte tõle Székely.
- Persze! Te maradsz?
- Be kell mennem a városházára. - Újra Anita szemébe nézett, aki bíztatóan elmosolyodott:
- Nem kell félnie tõlem - mondta. - Jó éjszakát!
++++++++++++++++
Ludányi fõorvos - Székely Levente apósa, a nyugállományú nõgyógyász - szórakozottan kapcsolgatott a tévécsatornák között, amikor a Hír televízión hirtelen megállapodott. "Rendkívüli híradás".
- Mi a szösz! - dünnyögte a fõorvos, és felhangosította a készüléket. A függetlenség kikiáltása óta most elõször vezetõ anyaggá váltak a Hun-sziget eseményei. A szeptemberi és októberi rendõrterrorhoz hasonló képsorok futottak, az azonosítót sem viselõ, "robotzsaru"-nak beöltözött kommandósok ugyanazzal a kíméletlen vehemenciával rontottak a barikád túloldalán piros-fehér-zöld és piros-ezüst zászlókat lengetõ emberekre, mint õsszel Budapesten. A sisak alól elõvillanó tekintetük, primitív-gonosz arckifejezésük nem a rend fenntartására szerzõdött állami alkalmazott, hanem a vérszagot érzõ fenevad, az ellenségre rontó katona indulatait tükrözte. - Az anyátok bolsevik nénikéjét! - kiáltotta a képernyõnek Ludányi fõorvos, ha célzásra emelte könnygázlövõ pisztolyát valamelyik ufonauta. - A ruszkikra lõttetek volna inkább ötvenhatban, egyem azt a hazaáruló maszopos fõnökötöket.
Szokásos indulatait csak fokozta, hogy a felvillanó tûzcsóváknál láthatóvá vált az ostromlott híd, amelyen keresztül oly sokszor autózott át, ha munka után kiment egy kicsit a telekre horgászni, vagy hétvégén a gyerekekkel pihenni.
Hirtelen olyan érzése támadt, hogy valaki áll mögötte. Várandós leánya, Mariann jött ki a szobából, ahová ideiglenesen hazaköltözött a két gyerekkel, amíg a férje Hunniában rekedt.
- Megtámadták a szigetet? - kérdezte az asszony izgatottan.
- Csak próbálkoznak. Korábban kell ahhoz felkelniük. Te viszont nyugodtan visszafekhetsz.
- Fel kell hívni Leventét. Mit mondtak a tévében, történt sérülés?
- Nem tudnak semmit. Szerintem kár Leventét most háborgatni. Ha baj van, azt nagyon gyorsan megtudjuk. Az ilyesmi hamar terjed. Ülj csak le!
Ezt már azért tette hozzá, mert a lánya elõregörnyedve támaszkodott a fotel háttámláján, arca eltorzult a fájdalomtól.
- Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz... - suttogta rekedten.
- Húha - ugrott fel a papa, de fél szemmel még visszasandított a tévére. - Felébresztem anyádat. Hozom a kocsikulcsot, és indulunk a kórházba.
- Úgy volt, hogy Etelváron szülök...
- Hát az most nem fog menni. Pakold össze a cókmókodat!
- Már be van pakolva minden egy táskába.
- Akkor gyere!
- Értesíteni kellene Leventét! - szólalt meg Ludányiné, aki hálóingben sertepertélt körülöttük.
- Minek idegesítsük? - legyintett a fõorvos. - Mariann jó kezekben van. Levente úgyse tud jönni, nézz csak a tévére. Ha pedig mégis megpróbálná - kockáztatva a biztonságát, sõt az életét -, lehet, hogy már túl is vagyunk a szülésen, mire ideér. Ha kibújt a pici, majd felhívom. Te vigyázz addig a nagyokra! És figyeld a tévét!
+++++++++++++
Homoki Alíz ötvenöt éves volt, polgármesterré választása elõtt tanárként dolgozott. Jó kommunikációs-, kapcsolatépítõ képességét, emberismeretét, együttmûködõ készségét valószínûleg ennek is köszönhette. Hihetetlen munkabírására szüksége volt orvos férje és három gyermeke mellett, hogy a munkájában is maximálisan teljesíthessen. Amióta a gyerekek megnõttek (már a legkisebb, Lilla is betöltötte a tizennyolcat) felgyülemlõ energiáit és megnövekvõ szabad idejét a közéletre fordította. A korábbi, tehetetlenkedõ fideszes polgármesternek a függetlenségi elképzelések iránti szkeptikus hozzáállása oda vezetett, hogy az októberi önkormányzati választáson a civil szervezetek inkább Homoki Alízt támogatták, aki fölényesen nyert is. Soha nem látták idegesnek, zavartnak. Most azonban, ahogy a városháza tanácstermében, az asztalfõn ült (fölötte a koronás magyar címer és Hunnia ideiglenes, turulmadaras címere között egy Árpád-sávos lobogó), fáradtnak, elcsigázottnak látszott. A rendkívüli gyûlésre az ideiglenes kormányzati központ tagjait (a négy polgármestert + Székelyt, valamint Morczos rendõrkapitányt) hívta meg.
- Tisztelettel köszöntök mindenkit ezen a késõi órán - kezdte. - Két napirendi pontot kell sürgõsen megtárgyalnunk.
Székely papírt és ceruzát húzott elõ a zsebébõl. A mobiltelefonját kikapcsolta, hogy most ne zavarják.
- Az elsõrõl - folytatta Homoki - mindannyian tudunk. Az eddig tétlenül várakozó ávósok - bocsánat, de a magyar rendõr kifejezést nem kívánom használni velük kapcsolatban - szétnyitották a saját kordonukat, amivel eddig a mi kijutásunkat kívánták megakadályozni, és támadást indítottak a sziget ellen. Nyilvánvaló - pillantott Morczosra, aki bólogatott -, hogy ehhez hozzásegítette õket Asztalos fõhadnagy árulása, aki pontosan tudta, mi készül, és rendõreinket a kritikus pillanatban visszavonta, valamint megpróbálta elszabotálni a segítségkérést. Szerencsére ez nem sikerült; lelkes hazafiak - hála a keskeny híd adta stratégiai helyzetnek - visszaverték õket. Legyünk azonban õszinték: ha igazán el akarnák foglalni a szigetet, nagyobb erõvel, komolyabb fegyverzettel megtehetnék. A folyó felõl hajókkal, vagy légi úton is bármikor képesek lennének rá. Hiába szûnt meg a magyar hadsereg, akkora erõt bizonyára még tudnának mozgósítani, hogy velünk elbánjanak.
- És akkor miért nem teszik? Mire várnak? - kérdezte Szepesi Ernõ, Mátyáskút polgármestere.
- Valószínûleg nem akarnak vérontást. Nem minket sajnálnak, hanem a saját embereiket, de fõként a látszatot. A mostani állapot szerint mi vagyunk a lázadók, nem akarnak az agresszor szerepébe keveredni, különösen október 23-a után.
- Akkor mégis miért volt a támadás?
- A figyelem elterelésére. Mert itt van a második napirendi pont: azt az információt kaptam, hogy Reinhardt Péter gépét lelõtték.
Döbbent csend fogadta a hírt.
- Lelõtték? - kérdezte Székely, és meg kellett köszörülnie a torkát. A bátor pilóta délelõtt kis gépével berepült a szigetre és élelmiszert, gyógyszereket, nélkülözhetetlen használati tárgyakat hozott. Azt ígérte, hogy akár naponta kétszer is megteszi az utat. Valóban, azóta nem jött.
- Többen is látták lezuhanni, nem messze a budaörsi reptértõl. A rendõrök óriási erõkkel vették körül a roncsot és biztosították a helyszínt, néhány amatõr fotó azonban felkerült az internetre. Néhány nemzetközi hírügynökség is beszámolt már róla, Gyurcsányék persze tagadták.
- Ez mit jelenthet a mi szempontunkból?
- Azért vagyunk itt, hogy ezt végiggondoljuk.
Mindenki vidáman, jókedvûen, félelem helyett tettvágytól fûtve igyekezett a hídhoz.
Forrai a városháza elõtt tudott leparkolni, onnan már gyalog mentek.
- Talán szerencsésebb lenne, ha itt maradna - fordult Székely Anitához; látszatra a nõt óvva, valójában továbbra sem bízott benne.
- Vannak itt rajtam kívül is lányok meg asszonyok - mutatott Anita körbe. Csakugyan, a kivonulók zömét ugyan a férfiak alkották, de sokan jöttek a gyengébbnek mondott nembõl is.
Székely nem akart feltûnést kelteni, hát nem erõltette a kérdést.
A hídfõnél szabályos háborús állapotok fogadták õket. Néhány durranásból, a könnygáz fojtó szagából, és a szájuk-orruk elé sálat tekerõ fiatalok látványából már sejthetõ volt a helyzet.
A rendõrségi vaskordont fölszedték, bizonyára azért, hogy ne akadályozza a támadást, de most az átkelõ innensõ oldalán, utcakövekbõl, építési anyagokból és egy roncs buszból képezett barikád zárta el a támadók útját. A rendõrök eleinte kilõttek néhány könnygázgránátot, de mivel a szél visszafújta rájuk, és a híd fölött lebegõ ködfüggönyön kellett volna átmenniük, ha be akarnak hatolni a szigetre, ezért felhagytak vele. Inkább a barikádot próbálták bontani. Egy-két Molotov-koktél repült feléjük - úgy tûnik, néhányan nem sajnálták azt a kevéske benzinjüket, ami még volt; úgyse tudtak volna hová menni gépjármûvel -, ami újra és újra visszavetette õket.
Mire Székelyék megérkeztek, már akkora tömeg gyûlt össze, hogy nem is igen fértek a hídfõ közelébe. A körülöttük állók felismerték õket. A népszerû színészt, Forrait ugyanúgy megéljenezték, mint a függetlenség kikiáltása óta megfellebbezhetetlen tekintélynek számító Székely Leventét.
Mintha ettõl rettennének meg, a rendõrök hirtelen befejezték a támadást, és visszavonultak, sõt a kordont is újra építeni kezdték, ami arról tanúskodott, hogy nem terveznek újabb akciót. A sziget védõi erre örömujjongásban törtek ki, s egy fiatal srác, aki az elsõ sorokból buzdította eddig is a társait, most Székely elé lépett, és szabályszerûen jelentést tett.
- Molnár Zoltán vagyok, a hídõrség ügyeletese tíz órától éjfélig. Az ellenséget visszavertük! - kiáltotta vidáman.
- És hol vannak a mi rendõreink?
- Visszarendelték õket.
- Visszarendelték? Kicsoda?
- Azt nem tudom.
- Mi történt voltaképpen? kérdezte Székely.
- Nem volt semmi elõjele... Egyszer csak szétkapták a kordont, kilõttek ránk néhány könnygázt, és elkezdtek elõrenyomulni. Mindenki kereste Asztalos fõhadnagyot, hogy adja le a jelzést, de nem volt itt. Végre valaki ráakadt. Épp visszafelé masírozott az embereivel, mert berendelték õket. Elõször nem akarta leadni a jelzést - nem hitte el, hogy szükség van rá -, de meggyõztük.
- Most hol van Asztalos?
- Nem tudjuk.
- Ott megy! - dörrent mögöttük egy hang. Morczos Kálmán, etelvári fõkapitány ekkor ért oda; õt is otthonából ugrasztotta ki a jelzõrakéta. A hídon magányos férfi szaladt át; érkeztére szétnyílt a kordon, és Asztalos fõhadnagyot elnyelte az éjszaka. Székely kérdõen pillantott Morczosra, aki közben már elvegyült az emberek között; kérdéseket tett fel, tanácsokat adott.
- Sérülés történt? - fordult vissza Székely Molnár Zoltánhoz, a fiatal hídõrhöz.
- Komolyabbról nem tudunk. Karcolások, kisebb sebek...
Végszóra épp egy vérzõ fejû lány lépett el mellettük, akiben Székely felismerte Homoki Alíznak, az etelvári polgármesternek a legkisebb lányát. Gyorsan karon ragadta Molnárt:
- Kísérje el a kislányt a kórházhoz. Kötözzék be a sebét, nehogy az anyja így lássa...
Lilla, a polgármester lánya ugyan nem tartotta komolynak a bajt, és éppen haza akart menni, de engedett a kedves erõszaknak.
- De akkor új ügyeletest kell választani - szólt még vissza Molnár Zoltán, de Székely intett neki, hogy megoldják. Közben már Morczost kereste a tömegben, s végül meg is találta. Igyekezett félrevonni, amennyire ez a gyõzelem miatt ujjongó tömegben lehetséges volt.
- Magyarázatot kérek, fõkapitány úr! Mi a fene történik itt?
- Úgy fest - vakarta Morczos hatalmas, kopasz fejét -, hogy Asztalos fõhadnagy az õ emberük volt. Néhány jelbõl már sejthettük volna... Épp holnap akartam magam átvenni a hídõrség parancsnokságát, lehet, hogy azért is idõzítették mostanra a támadást.
- Már csak ez hiányzott - sóhajtott Székely. - Nevezzen ki új helyettest!
(Mivel a népszavazást követõen szükségállapot alakult ki, még nem nyílt mód az új ország alkotmányos berendezkedésének rögzítésére. Addig a hatalmat az az ideiglenes kormányzati központ gyakorolta, amelynek a négy polgármester mellett tagja volt a civil szervezetek által delegált Székely Levente is, így, ezen a jogon utasította Morczost a helyettes kinevezésére. Becikkelyezett törvények híján egyébként a kivívott tekintély is sokat számított, s ebbõl a szempontból Székely Levente vagy Homoki Alíz véleménye megkérdõjelezhetetlennek számított.)
A magyar kormány rendõrsége - és a velük lévõ, ismeretlen eredetû kommandósok - viselkedésének okait nem boncolgatták különösebben a hidat védõ hun-szigetiek, ezért önfeledten ünnepeltek. Fals hangok nem is hallatszottak sehonnan. (Délután ugyan itt járt Rakos Róbert, a korábbi etelvári polgármester - aki a legutóbbi önkormányzati választásokon nagyot bukott, mivel szembeszállt a függetlenséggel -, és próbált hangulatot kelteni az önállóság ellen, mondván, ide vezetett a nagy felbuzdulás: nincs fûtés, nincs élelem, háborús helyzet alakult ki, talán áldozatok is lesznek... Az összegyûlt tömeg mind fogyó türelemmel hallgatta, de aztán megvonták tõle a szót, s talán határozottabb fellépésre is sor kerül vele szemben, ha a rendõrök támadása miatt nem old úgy is kereket.)
++++++++++
Anita (a valódi neve nem ez volt), akit a nemzetbiztonsági hivatal küldött a szigetre Székely megkörnyékezésének céljával - s akit eddig segített a most menekülésre kényszerülõ Asztalos fõhadnagy, például azzal, hogy bejuttatta a nõt a városházi fogadásra, ahol összeismerkedhetett kiszemelt áldozatával - most némiképp tanácstalanul állt az események elõtt. Ezek a közveszélyes bûnözõnek, az államrend ellenségeinek lefestett emberek messze nem úgy beszéltek és viselkedtek, ahogyan õt a titkosszolgálat informálta. Elsõre veszélyesnek - vagy inkább nevetségesnek - tetszõ céljaik már nem tûntek abszurdnak. Hõsiességük, a nehézségek zokszó nélküli viselése meghatotta a nõt, aki közben történetesen bele is szeretett Forraiba. Székely pedig - akit neki el kellett volna csábítania - olyan megindítóan beszélt a családjáról, hogy Anita egyre reménytelenebbnek látta a feladat végrehajtását. (Õt - és anyját - elhagyta az apja, amikor a kislány öt éves volt; azóta hitt abban, hogy a férfiak mind gazemberek és nem alkalmasak családalapításra; nota bene, az ismerõsei között többnyire ilyen férfiak bukkantak fel. Ehhez képest most ámultan figyelt...)
Amikor a kocsiból kiszálltak, õ egy kicsit lemaradt. Éppen egy lámpaoszlopnak támaszkodva állt, amikor Talabér, az újságíró sodródott melléje, és jóindulatú mosollyal mondta:
- Szép kis ramazuriba keveredett. Nem fél?
- Miért félnék? Van rá okom?
- Ha tiszta a lelkiismerete, akkor nincsen - felelte a fõszerkesztõ, kétértelmûen kacsintva. Anitának eszébe jutott, vajon ez a bohémnak látszó ember átlát rajta? Ilyen ügyetlen a szerepében? Gyorsan elterelte a témát.
- Tegnap, amikor József Attiláról beszélgettünk, emlékszik? Többször is a Józsefvárost emlegette. Pedig a Ferencvárosban született, ferencvárosi proli volt...
- Lényeges? - vigyorgott Talabér.
- Egy újságírónál fontos a pontosság.
- Ez nem újságírás, hanem költészet. József Attila - Józsefváros. Ha Ferenc Attilának hívnák, akkor lakhatna a Ferencvárosban.
- Na de akkor hol lakjon Ferenc József? - nevette el magát Anita. Talabér is felkacagott. Ekkor lépett melléjük Székely. Bizalmatlanul méregette a lányt.
- Látom, biztonságos helyre húzódott.
- Nem vagyok katona.
- Pedig ez most háború. Élet-halál harc. Ilyenkor az ügynökökkel, kémekkel kíméletlenül le kell számolni - pillantott szúrós szemmel a nõre. Anita egy darabig állta a nézését, csak egy kicsit rezzent meg az arca.
- Hát itt vagytok! - rikkantotta egy vidám hang, és a színész, Forrai bukkant elõ, hátára borított Árpád-sávos zászlóval.
- Hazavinnéd a hölgyet? - kérdezte tõle Székely.
- Persze! Te maradsz?
- Be kell mennem a városházára. - Újra Anita szemébe nézett, aki bíztatóan elmosolyodott:
- Nem kell félnie tõlem - mondta. - Jó éjszakát!
++++++++++++++++
Ludányi fõorvos - Székely Levente apósa, a nyugállományú nõgyógyász - szórakozottan kapcsolgatott a tévécsatornák között, amikor a Hír televízión hirtelen megállapodott. "Rendkívüli híradás".
- Mi a szösz! - dünnyögte a fõorvos, és felhangosította a készüléket. A függetlenség kikiáltása óta most elõször vezetõ anyaggá váltak a Hun-sziget eseményei. A szeptemberi és októberi rendõrterrorhoz hasonló képsorok futottak, az azonosítót sem viselõ, "robotzsaru"-nak beöltözött kommandósok ugyanazzal a kíméletlen vehemenciával rontottak a barikád túloldalán piros-fehér-zöld és piros-ezüst zászlókat lengetõ emberekre, mint õsszel Budapesten. A sisak alól elõvillanó tekintetük, primitív-gonosz arckifejezésük nem a rend fenntartására szerzõdött állami alkalmazott, hanem a vérszagot érzõ fenevad, az ellenségre rontó katona indulatait tükrözte. - Az anyátok bolsevik nénikéjét! - kiáltotta a képernyõnek Ludányi fõorvos, ha célzásra emelte könnygázlövõ pisztolyát valamelyik ufonauta. - A ruszkikra lõttetek volna inkább ötvenhatban, egyem azt a hazaáruló maszopos fõnökötöket.
Szokásos indulatait csak fokozta, hogy a felvillanó tûzcsóváknál láthatóvá vált az ostromlott híd, amelyen keresztül oly sokszor autózott át, ha munka után kiment egy kicsit a telekre horgászni, vagy hétvégén a gyerekekkel pihenni.
Hirtelen olyan érzése támadt, hogy valaki áll mögötte. Várandós leánya, Mariann jött ki a szobából, ahová ideiglenesen hazaköltözött a két gyerekkel, amíg a férje Hunniában rekedt.
- Megtámadták a szigetet? - kérdezte az asszony izgatottan.
- Csak próbálkoznak. Korábban kell ahhoz felkelniük. Te viszont nyugodtan visszafekhetsz.
- Fel kell hívni Leventét. Mit mondtak a tévében, történt sérülés?
- Nem tudnak semmit. Szerintem kár Leventét most háborgatni. Ha baj van, azt nagyon gyorsan megtudjuk. Az ilyesmi hamar terjed. Ülj csak le!
Ezt már azért tette hozzá, mert a lánya elõregörnyedve támaszkodott a fotel háttámláján, arca eltorzult a fájdalomtól.
- Azt hiszem, elfolyt a magzatvíz... - suttogta rekedten.
- Húha - ugrott fel a papa, de fél szemmel még visszasandított a tévére. - Felébresztem anyádat. Hozom a kocsikulcsot, és indulunk a kórházba.
- Úgy volt, hogy Etelváron szülök...
- Hát az most nem fog menni. Pakold össze a cókmókodat!
- Már be van pakolva minden egy táskába.
- Akkor gyere!
- Értesíteni kellene Leventét! - szólalt meg Ludányiné, aki hálóingben sertepertélt körülöttük.
- Minek idegesítsük? - legyintett a fõorvos. - Mariann jó kezekben van. Levente úgyse tud jönni, nézz csak a tévére. Ha pedig mégis megpróbálná - kockáztatva a biztonságát, sõt az életét -, lehet, hogy már túl is vagyunk a szülésen, mire ideér. Ha kibújt a pici, majd felhívom. Te vigyázz addig a nagyokra! És figyeld a tévét!
+++++++++++++
Homoki Alíz ötvenöt éves volt, polgármesterré választása elõtt tanárként dolgozott. Jó kommunikációs-, kapcsolatépítõ képességét, emberismeretét, együttmûködõ készségét valószínûleg ennek is köszönhette. Hihetetlen munkabírására szüksége volt orvos férje és három gyermeke mellett, hogy a munkájában is maximálisan teljesíthessen. Amióta a gyerekek megnõttek (már a legkisebb, Lilla is betöltötte a tizennyolcat) felgyülemlõ energiáit és megnövekvõ szabad idejét a közéletre fordította. A korábbi, tehetetlenkedõ fideszes polgármesternek a függetlenségi elképzelések iránti szkeptikus hozzáállása oda vezetett, hogy az októberi önkormányzati választáson a civil szervezetek inkább Homoki Alízt támogatták, aki fölényesen nyert is. Soha nem látták idegesnek, zavartnak. Most azonban, ahogy a városháza tanácstermében, az asztalfõn ült (fölötte a koronás magyar címer és Hunnia ideiglenes, turulmadaras címere között egy Árpád-sávos lobogó), fáradtnak, elcsigázottnak látszott. A rendkívüli gyûlésre az ideiglenes kormányzati központ tagjait (a négy polgármestert + Székelyt, valamint Morczos rendõrkapitányt) hívta meg.
- Tisztelettel köszöntök mindenkit ezen a késõi órán - kezdte. - Két napirendi pontot kell sürgõsen megtárgyalnunk.
Székely papírt és ceruzát húzott elõ a zsebébõl. A mobiltelefonját kikapcsolta, hogy most ne zavarják.
- Az elsõrõl - folytatta Homoki - mindannyian tudunk. Az eddig tétlenül várakozó ávósok - bocsánat, de a magyar rendõr kifejezést nem kívánom használni velük kapcsolatban - szétnyitották a saját kordonukat, amivel eddig a mi kijutásunkat kívánták megakadályozni, és támadást indítottak a sziget ellen. Nyilvánvaló - pillantott Morczosra, aki bólogatott -, hogy ehhez hozzásegítette õket Asztalos fõhadnagy árulása, aki pontosan tudta, mi készül, és rendõreinket a kritikus pillanatban visszavonta, valamint megpróbálta elszabotálni a segítségkérést. Szerencsére ez nem sikerült; lelkes hazafiak - hála a keskeny híd adta stratégiai helyzetnek - visszaverték õket. Legyünk azonban õszinték: ha igazán el akarnák foglalni a szigetet, nagyobb erõvel, komolyabb fegyverzettel megtehetnék. A folyó felõl hajókkal, vagy légi úton is bármikor képesek lennének rá. Hiába szûnt meg a magyar hadsereg, akkora erõt bizonyára még tudnának mozgósítani, hogy velünk elbánjanak.
- És akkor miért nem teszik? Mire várnak? - kérdezte Szepesi Ernõ, Mátyáskút polgármestere.
- Valószínûleg nem akarnak vérontást. Nem minket sajnálnak, hanem a saját embereiket, de fõként a látszatot. A mostani állapot szerint mi vagyunk a lázadók, nem akarnak az agresszor szerepébe keveredni, különösen október 23-a után.
- Akkor mégis miért volt a támadás?
- A figyelem elterelésére. Mert itt van a második napirendi pont: azt az információt kaptam, hogy Reinhardt Péter gépét lelõtték.
Döbbent csend fogadta a hírt.
- Lelõtték? - kérdezte Székely, és meg kellett köszörülnie a torkát. A bátor pilóta délelõtt kis gépével berepült a szigetre és élelmiszert, gyógyszereket, nélkülözhetetlen használati tárgyakat hozott. Azt ígérte, hogy akár naponta kétszer is megteszi az utat. Valóban, azóta nem jött.
- Többen is látták lezuhanni, nem messze a budaörsi reptértõl. A rendõrök óriási erõkkel vették körül a roncsot és biztosították a helyszínt, néhány amatõr fotó azonban felkerült az internetre. Néhány nemzetközi hírügynökség is beszámolt már róla, Gyurcsányék persze tagadták.
- Ez mit jelenthet a mi szempontunkból?
- Azért vagyunk itt, hogy ezt végiggondoljuk.
Ezen hír származási helye: Simon Kiadó és Ungváry Zsolt honlapja
( http://www.ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.14 )