https://vasarnap.hu/2023/05/12/szemelyisegunk-az-orokolt-sorsunkban/

"Apám minden alkalommal, mindenféle társaságban és szinte függetlenül a beszélgetés tárgyától eleresztett egy megjegyzést – vagy hosszabb eszmefuttatást – a nagycsaládról, gyerekzsivajról és egyebekről. Ennek az elméletnek a gyakorlati próbája elbukott azon (bár ezt csak később fogalmaztam meg magamnak), hogy akkor miért összesen egyetlen utóddal vett részt ebben a játékban, az egész életét kvázi egy lapra téve fel. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy az elméleti gyerekzsivaj és az általam keltett valóságos gyerekzsivaj iránti toleranciája között fényévnyi távolság volt.

A materialista válaszát az élet értelmére tehát nem tudtam magamévá tenni, s noha gyermek- és kora ifjúkoromban fenntartás nélkül követtem az apai ideológiai irányokat (a gyerek vagy lázad, vagy olyan lesz, mint a szülei, de ha lázad, akkor is olyan lesz, csak később), felnőtt fejjel meghasonlást okozott. S bár én négy gyermekkel egy kicsit talán masszívabb alapokra helyeztem a saját életem értelmét (paradox módon ezzel persze erősítve apámét is), inkább fordultam a transzcendens magyarázatokhoz.

Ebben is segítségemre volt apám, aki racionális elemzőként szólott mindig az Istenről. A fix pontról, aki a legizgalmasabb az egész világban, de akihez neki csak megfigyelőként van köze. Isten létét alapvetésként kezelte, mégis talán ha ötször járt templomban életében. Még a házasságuk sem kapott egyházi megerősítést, ily módon én voltaképpen zabigyerek vagyok, ami felszínesen nézve jópofa, de ha mélyebben belegondolok, megrémít.

Az egyházzal persze szimpatizált, szintén elvi alapon, mivel annyira utálta a kommunistákat, hogy minden és mindenki, aki szemben állt velük, rokonszenvessé vált a szemében. Ezen az elvi szimpátián azonban nem nagyon lépett túl. De legalább nem is mondott soha olyan ateista baromságokat, hogy „ha lenne Isten, nem engedné ezt a sok szenvedést”. Pedig azért neki is lehetett volna szemre hányni valója. „Ez tipikus baromság”, mondta, ha ilyet hallott, márpedig biztosan előfordult, mert az ateistáknak kedvenc érve a szenvedés létével cáfolni a Jóisten létezését.  Valójában éppen saját materialista gondolkodásukat vetítik ki a transzcendenciára. Jézus ugyanis megmondta világosan: „Az én országom nem e világból való”. Vagyis, ha földi királyságot akart volna, szenvedés és nélkülözés nélkül, könnyedén megteheti. Ha kevés a népnek a kaja, akkor szaporít halat és kenyeret. Ha sok az egészségügyi probléma, meggyógyít vakot, sántát, nyavalyatörőst. Akár holtat is feltámaszthat. De minek? Erre a földi életre? Megmondta Pilátusnak is, ha az ő országa ilyen földi birodalom lenne, akkor jönnének a katonái és kiszabadítanák. Megmentenék a földi életre. Nem kellene végigszenvednie a passiót a kereszthalálig. Még jó, hogy ő nem mondott ilyeneket, amikor másodszor esett el megkorbácsolt testtel a kereszt súlya alatt, hogy „ha lenne Isten, biztos nem engedné, hogy a fia így szenvedjen”.

Apám nem hívőként, hanem tárgyilagos gondolkodóként fogalmazta meg: „Ezek a nyavalygósak tipikusan emberi szempontok alapján várnák el az Istentől, hogy emberként, a földi életet mint célt tartsa szem előtt. Éppen ettől ateisták, és felesleges tőlük Istenhitet várni; azért gondolkodnak így, mert nem hisznek benne. Én azonban úgy vélem”, jelentette ki hideg tárgyilagossággal, „hogy a biológiai lét csak átmenet, zarándokút, az igazi cél odaát van. Ezt bizonyítja az is, mennyire rövid és esetleges mindaz, ami ideát történik velünk. Minden földi cél, amit elérünk, múlandó, legyen bár tíz perces vagy ezeréves beláthatóságú, tehát nem örök, vagyis filozófiailag értelmezhetetlen.”