Jellemző volt a kommunizmus életképességére és a történelemben betöltött szerepére, hogy az úgynevezett Nagy Októberi Szocialista Forradalom századik évfordulója szinte észrevétlen múlt el, és a mai fiatalabb nemzedékek már azt sem tudják, mi történt ezen a napon. A Szovjetunió valamivel hosszabb életű volt, mint Nagy Sándor vagy Napóleon birodalma, de rövidebb a Dzsingisz kán alapította mongol birodalomnál, a rómairól, a bizánciról vagy akár a pártusról már nem is beszélve. Oroszország persze ettől még nem tűnt el a térképről, de a kommunista ideológián nyugvó terrorállamnak vége lett, s ez számunkra, akik 45 évig megszállt országként elszenvedtük, különösen örömteli. „Ne mosolyogj, Lenin, nem tart ez örökké,150 év alatt sem váltunk törökké!”, írták fel állítólag a pécsi Lenin szoborra vakmerő kezek a nyolcvanas évek valamelyik éjszakáján. És valóban: a török megszállás háromszor ilyen hosszú volt, és kibírtuk, még ha a kihalt falvakba ennek következtében betelepülő oláh, szerb, német migránsoknak köszönhetően bele is futottunk Trianonba.  Ott és akkor a fizikai pusztítás volt helyrehozhatatlan, most a demográfiai veszteség mellett a tudati-lelki-szellemi a súlyosabb, azt kell kihevernünk. (Nem mellesleg a demográfiai veszteség is elsősorban tudati és lelki okokra vezethető vissza sokkal inkább, mint anyagiakra.)

A baloldal tehát akkora pofont kapott a történelemtől a teljes kudarcba fulladó kísérlet eredményeként, amit azóta sem képes kiheverni. Pártjaik szemlátomást semmilyen érdemleges választ nem tudnak adni Európa (és Magyarország) jelenlegi problémáira, de „fénykorukra” visszatekintve sem tudnak jelentősebb érdemeket felmutatni. Ami szép és vonzó a baloldali eszmékben, az voltaképpen keresztény, amit Marxék nyakon öntötték materializmussal. Ebből aztán valami teljesen értelmetlen ostobaság keletkezett. A kormányzásuk pedig azért szükségszerűen diktatórikus, mert ezt a katyvaszt értelmes emberek torkán nem lehet lenyomni. Megismerve a rendszert, manipuláció nélkül emellé sosem állítható oda a választók többsége. Nálunk ráadásul még kapott egy kifejezetten nemzetellenes jelleget is, ami ugyan elvileg következne belőle („Világ proletárjai egyesüljetek!”), de azért a csatlós országok többsége ezt kifejezetten nacionalista sőt sovén alapokra tudta helyezni. És nem csak a nagyhatalmi státusztól megrészegedett oroszok, hanem olyan fiatal államok is, mint Románia vagy a német és magyar kisebbséggel szisztematikusan leszámoló csehszlovákok, akik azóta sem tagadták meg például a Benes dekrétumokat. A mi kommunistáink viszont tűzön-vízen, 1919-től 1944-45-ön és 1956-on át egészen 1989-90-ig és azóta is megmaradtak magyar-gyűlölőknek, olyannyira, hogy képesek voltak az elcsatolt nemzetrészek ellen kampányolni (2004. december 5-e) és lövetni a forradalom 50. évfordulóján (2006. október 23.) Emiatt aztán soha nem fognak normális választáson, normális viszonyok közepette nyerni, amit talán még most sem értenek.

De ez az értetlenség végül is a lényegük. Hiszen a materialista ateizmus nem más, mint annak tagadása, hogy a világot valamilyen terv és cél szerint alkották és irányítják. Az ő világképükben minden véletlenszerű és esetleges, tehát meg sem található a (nem létező) cél. Marad számukra az egyetlen, kizárólag földi javakból táplálkozó élet, amiből egy erkölcs nélküli hedonista lét következne. Paradox módon ezt inkább a nyugati fogyasztói társadalmak valósították meg, miután a kommunisták éppen az anyagi gyarapodás lehetőségétől fosztották meg életképtelen rendszerükkel és vezetőik féktelen mohóságával az embereket. Maradt tehát a híveknek a kilátástalan, értelmetlen eszme, amit elszánt makacssággal próbáltak beleverni a jobb sorsra érdemes nép fejébe. Félelmet gerjesztettek, miközben maguk is rettegtek, mert tudták, hogy – híven az ősbűnt elkövető úgynevezett felvilágosodásból táplálkozó jakobinusok módszereihez – a politikai hatalom elvesztése gyakorta együtt járt az élet (vagy a szabadság) elvesztésével is.

Ezek a megfélemlített, ostoba és kártékony emberek tették tönkre évtizedekre Európa egyik felét, s közben az ehhez asszisztáló Egyesült Államokban így szólhatott az egyik filmben a narrátor (Woody Allen: Fogd a pénzt és fuss): „Az ötvenes évek közepén járunk. Szerte a világon a gondtalan vidámság ideje ez.” A film ugyan ironikus, de ez a mondat nem az. A bevágott képek (golfozók, autózok) boldog békeidőket sugallnak. A dolog külön pikantériája, hogy a narrációt Both Béla, a Tanú legendás Bástya elvtársának hangján hallhatjuk.

A XX. század nagy győztesének (USA), az ötvenes évek „gondtalan vidámságában” fürdőzve ez jó volt: ideológiailag megágyazott az önpusztító, egoista létnek, amibe Európa belepusztult. Biológiailag, kulturálisan. A komcsik és a liberálisok tehát közösen döfték a tőrt Európa szívébe. A múltjuk is közös: az úgynevezett felvilágosodás, ahonnan az eszmét és a hatalomgyakorlási módot is vették. Onnan származik a tévedhetetlenségük dogmája és a politikai nézetek különbözőségét vérpadon és tarkólövésben megoldók világa.

Amint említettem, a vonzónak tartható baloldali fogalmak és célok (esélyegyenlőség, társadalmi igazságosság, elesettek felkarolása) a keresztény tanokban is megtalálható, s ebből aztán (érdekes módon leginkább az ateisták) megpróbálták levezetni, hogy a krisztusi út is egyfajta baloldali program. A baloldali, bolsevista-kommunista ideológia azonban éppen a lényeget lúgozta ki belőle. „Az én országom nem e világból való.”, mondja Jézus Pilátusnak, illetve a szamáriai asszonynak: „Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg”. 

Ezt a feloldhatatlan ellentétet néhány évtizedig a szovjet rakéták és páncélosok árnyékában még valahogy el lehetett adni, mára azonban összeomlott a rendszer. A nyugat azonban folytatja, ezúttal liberális ateizmus álarca mögött a harcot a hit és a keresztény Európa ellen. Látszólag győzelemre állnak, de azért ne felejtsük: a Szovjetunió is ereje teljében volt még pár évtizede is, aztán – mint láttuk – a századik évfordulóra mi lett belőle. Történelmi léptékben a kereszténység kétezer évéhez képest ezek épp csak pillanatok.