Családi idill egy Balaton parti nyaralóban. Két testvér, családtagok; fürdés, horgászás, csónakázás. Valójában a családtagok között kézzel fogható a feszültség. Szerelem, féltékenység, irigység. A múltban egy halálos kimenetelû baleset és egy gyilkosság. Minden út a stéghez vezet. Pedig már meg sincs. A filmszerû, izgalmas történetet felnőtt olvasóknak ajánljuk. Kapható a Líra és Lant boltjaiban, valamint a Szkítia hálózatban. Megrendelhetõ a kiadótól: 30-342-5002 vagy -Email- A kaput nem szokták zárni – a kutya se jár erre soha –, de Ilona most a teraszajtót is tárva-nyitva hagyta, hogy a forró olajtól keletkező meleg és égett szag egyaránt távozhasson. Még a Láp utcára néző ablakot is kinyitotta, hogy a huzat átjárhassa a nappalit. A szobákba vezető ajtókat is ellenőrizte, hogy jól be legyenek csukva, ne sápítozzon Szilvia, hogy megrekedt náluk a büdös. Bár, voltaképpen, morfondírozott, leülve a székre, egyáltalán nem törvényszerű, hogy Szilvia napozzon, amíg ő süt-főz. Érdekes, minden családban kialakulnak szerepek, helyzetek, viszonyok, amiket a részt vevők valamennyien természetesnek vesznek, és senkinek sem jut eszébe ezen változtatni. Vagy ha mégis, azt a többiek értetlensége fogadja. Odahaza is megvoltak ezek a szerepek, most is megvannak, ha találkozik a nagy család. Sose gondolt arra Ilona, hogy méltánytalanság volna, miszerint mindig – bármilyen ünnep legyen is – ő vágja fel a tortákat, és teszi kistányérra a szeleteket. Elnevette magát; az összes születésnapról, névnapról, karácsonyi és húsvéti összejövetelről készült fotón éppen a csoki-, dió- vagy vaníliakrémes kezét nyalja le, esetleg úgy áll késsel a kezében, mint Hasfelmetsző Jack bevetés előtt. A húga pedig örökösen mosogat, az apja gondoskodik az italról… Na, csak nem lesz a végén honvágya? Mindjárt meg kell fordítani az első adagot, olyan nagy lánggal ég a… – Rántott husi? – szólalt meg mögötte egy rekedtes, ismeretlen hang. Ilona összerezzent, felugrott a székről, és szembefordult az idegennel. Hatvan körüli férfi állt ott, hosszúnadrágban, ingben, kezében egy fejszét tartva. Ilona rémülten meredt rá. – Nyitva volt a kapu – magyarázkodott a férfi, s ahogy gesztikulált, a fejszét ide-oda forgatta. – A teraszajtó is. Csengő meg nincsen. – Kit keres? – próbált a nő magához térni. – Megijesztettem? Bocsánat – de a hangjából semmi ilyesmi nem csendült ki. Úgy tűnt, valójában szórakoztatja a helyzet. – A frászt hozta rám! – felelte Ilona. Ki kellett volna már venni a patisszont a serpenyőből, de nem mert hátat fordítani a másiknak. – Oda fog égni a… Most látom, nem is hús – lépett közelebb a tűzhelyhez. – Tök? – Patisszon. – Ilona visszanyerte a lélekjelenlétét, és kiszedte egy tálra az elkészült szeleteket, aztán újabbakat tett az olajba. – Patisszon? Azt is ki lehet rántani? – Kit keres? – próbált Ilona határozottnak látszani. – Tudja, itt nyaralok a szomszédban. A nevem Borbás Ferenc. – Ja, úgy – sóhajtott a nő megkönnyebbülten. – Estére egy kis szalonnát szeretnék sütni, tudja, régebben, a kislányommal sokszor sütöttünk szalonnát… Gondoltam, hasogatok egy kis gyújtóst, de nem találtam fát… – Van nálunk hátul egy csomó… – Igen, igen, láttam. Azért is bátorkodtam átjönni. – Ezért kellett a fejsze… – nevette el magát Ilona. – Hát persze. Az ujjammal mégse vagdoshatok – kacagott Borbás. Elöl hiányzott az egyik metszőfoga, amitől komikussá vált a nevetése. Szerencsétlen öregember, gondolta egy kis lelkifurdalással Ilona. Kis híján megijedt tőle… – Szeretik a gyerekek? – Mit? Ja, a patisszont? Persze, azért csinálom. – Kettő van? – Kettő. – Egy fiú, egy lány. Láttam őket – tette hozzá gyorsan, látva az asszony csodálkozását. – Nem sok nekik ennyi tök? – Itt nyaralnak még a sógoromék is. – Náluk is van gyerek? – Nincsen. – Hatan vannak tehát? – Meg az anyósom. – És magácska főz mindannyiukra? – Most így alakult. Máskor más főz – füllentette. – És hol vannak a gyerekek? – A strandon. – Hát hol másutt is lennének ilyenkor? – kacsintott Borbás. – Magácskát hogyan szólíthatom? – Jaj, bocsánat, olyan zaklatott voltam az előbb. Be sem mutatkoztam. Márkus Andrásné. – No, Andrásnénak mégse hívhatom. – Ilona. – Ilona… Az én feleségemet is úgy hívták. – Csakugyan? – kérdezett vissza a nő udvariasan, miközben lezárta a lángot a serpenyő alatt. – Most hol van? – Kicsoda? – A felesége. – Meghalt. – Ó, részvétem. Borbás legyintett. – Gyerekek? – folytatta Ilona, hogy kicsit vidámabb témára térjen. – Kislány. – Inkább már nagylány… – nevetett. – Nekem mindig kislány marad. – És ő? – Kirepült. Borbás leült a székre, a fejszét két lába közé fogta, úgy nézte Ilonát, aki teríteni kezdett. – Mindig egyedül nyaral? – törte meg a kínossá váló csöndet az asszony. – Mindig. – Járt már itt? – Nem szeretem a Balatont. – Nem szereti? Akkor miért ide jött? – Nem mindegy, hová megy az ember? Ilona vállat vont. – Régóta van férjnél? – szólalt meg hirtelen Borbás. – Nyolc éve. – Éppen nyolc éve? – szaladt fel a szemöldöke a homlokára. – Szerencsétlen szám? – mosolygott zavartan Ilona. – Ja, nem, nem – rázta a fejét a férfi. – És a sógora? Ő ugye a férjének az öccse? – Igen. Zoltán. – Ő mióta nős? – Ő is épp nyolc éve. – Nocsak! – Tudja, egyszerre volt az esküvőnk. – Egyszerre? Ez roppant… roppant érdekes. Ilona nem felelt. Nem szívesen emlékezett az esküvőre. Hiába próbálta Andrást lebeszélni erről az ostoba ötletről. „Ott állunk majd négyesben? Az öcséddel, a volt szeretőddel…” „Azt ígérted, ezt soha…” „Ígértem, ígértem, de hát mégis…” „Szerintem éppen így jó. Szilvia és Zoltán megtalálták egymást.” „Ez persze optimális a te jó lelkednek. Mindenki boldog, a mama is fényképezhet. Ne vágj ilyen durcás arcot, ezt a fotót kell majd kitennünk a hálószobában!” – Eltöprengett? – szólalt meg Borbás. – Lassan jöhetnének már. – Igen, igen. Na, én nem is zavarok tovább. – Nehézkesen felállt, a fejszét a vállára támasztotta. Éppen ekkor lépett be a mama, igaz, hangja már megelőzte. – Sikerült vennem egy nagyszerű albumot, éppen a… – Megtorpant, gyanakodva mérte végig Borbást. Hóna alatt hatalmas könyvet szorongatott, színes címlapján egy vitorláshajó szelte a Balatont, háttérben a tihanyi apátsággal. – Csókolom a kezét – állt elébe Borbás. Összecsapta a bokáját, a fejszét pedig leengedte; most úgy lógatta baljában, mint egy szatyrot. – Borbás… Borbás Ferenc vagyok. – Márkusné. Képzeld, Ilonkám, vettem egy balatoni albumot. Csodaszép fotók vannak benne. Aranka ideadta nekem féláron. – Sikerült megnézni a kiállítást? – Hogyne. Csak becsöngettem Arankához, megkértem, nyissa már ki a könyvtárat. Jó hűvös van odabent, még kellemesebb is, mint a strandon. A fiamnak van kiállítása a könyvtárban – fordult a férfihoz. – Festő. – Festő? – Úgy értem, festőművész. Meg grafikus. Reklámokat, meg plakátokat szokott tervezni, de a képei is… Egyszer nézze meg a könyvtárban! Kedden és csütörtökön van nyitva. Nekem persze kinyitották ma is, de azt hiszem, ezt akárkinek nem teszik meg. – Feltétlenül megnézem – bólogatott Borbás. Szalutált a fejszével, és kisétált a teraszon át a kertbe. Ott téblábolt pár pillanatig, nézelődött, s csak amikor a mama utánanézett, akkor indult a kapu felé. – Ez ki a fene volt? – kérdezte a mama Ilonától. – Ő nyaral a szomszédban. – Egyedül? – Meghalt a felesége. – Nem viselt jegygyűrűt. Én viselem – emelte magasba a kezét. – Megnézed az albumot? – Még meg kell terítenem. – Akkor majd később. Elindult fölfelé a lépcsőn. Ilona kinézett az ablakon. Borbás most ballagott el a ház előtt; észrevette Ilonát, a fejszét újból üdvözlésre emelte. Az asszony zavartan mosolygott. Borbás végül is nem vitt fát. Akkor meg mit akart? ++++++++++++++++++ – Apa, miből van a méz? – kérdezte Bori az ujjait nyalogatva. – Hát, tudod, a virágokban található finom kis por. Azt a méhecskék összegyűjtik… - kezdte András, de Zoltán kaján mosollyal átvette tőle a szót. – Aztán a nyálukkal jól összekeverik, abból lesz a méz. Olyan, mintha mi mindannyian megrágnánk a párizsit, visszaköpnénk egy üvegbe, kivinnénk a piacra és mások megennék. – Fúj! – tette le a kenyerét Szilvia. – Bocs – mondta András, mintha a mézről kezdett eszmefuttatásával őt terhelné a felelősség Zoltán gusztustalanságáért. – Ebben a sötétben nem is látom, mit eszem – panaszkodott Szilvia. – Zoltán olyan plasztikusan adta elő… – Nagyon hangulatos a gyertya – védte a mama a világítást. – Nyugodj meg, nincs a párizsidnak semmi baja. A szádat villany nélkül is megtalálod… – Képzeljétek el – szólalt meg újból András, látszólag a gyerekeihez fordulva, de hangjával egyszersmind benyomulva az anyja és a sógornője közé – a trójai faló odalépett a trójai vár oldalához, és beleharapott. „Hát te ki vagy?”, kérdezte tőle Priamosz. „Én? Egy falat falat faló faló.” – Nagyot nevetett, de csak Ilona udvarias kuncogása kísérte. – Mi az a trójai faló? – kérdezte Balázs. – Régen, nagyon-nagyon régen volt egy háború… – El ne meséld az egészet! – tiltakozott Zoltán. – Miért ne, talán érdekli a gyerekeket – védte meg Szilvia a sógorát. – Úgyse értik meg – legyintett Zoltán. – Miért ne értenék, Zolikám? – mosolygott a mama. – András érdekesen tud mesélni. A kissé bő lére eresztett mitológiai előadás azonban már Akhilleusz harci erényeinek taglalása közben elhalt, mert Bori a ruhájára csorgatta a mézet, ami miatt kénytelen volt az anyjával együtt rövid időre elvonulni egy kis mosakodásra, Balázs figyelmét pedig a fejük fölött köröző szúnyogok vonták el. – Mondd el inkább a zsebórát! – tanácsolta Zoltán vigyorogva a bátyjának. – Ahhoz még kicsik. – Kicsik? Nem pornóregény az, csak szójáték. – Mi az a pornóregény, apa? – Tudod, mi az a zsebóra? – Olyan a pornóregény? – Nem – rázta meg türelmetlenül a fejét András. – A zsebóra, ami Pista nagyapának is van, emlékszel? – Nem. – Hagyjuk, nem érdekes. – De, meséld csak el! – kérte Zoltán vigyorogva. – Olyan érdekes. András sóhajtott. Körülnézett, de a sötétben nem látta az arcokat. Szilvia még mindig a szendvicsével nyammogott. – Meséld csak! – bíztatta a mama is. – No – folytatta kelletlenül András –, szoktak csinálni régen a ruhákra egy kis zsebet az órának. – Ezért zsebóra – egészítette ki Zoltán. – És mit tesznek a zsebbe? – próbált kedélyeskedni András, de a hangja remegett. – Csokit – vágta rá Balázs. – De buta vagy! – csóválta az apja a fejét. – Mit magyaráztam az előbb az óráról? – Órát? – Igen, órát. Méghozzá zsebórát. Ezért a zsebet, amibe tesszük, zsebórazsebnek hívjuk. A zsebórazsebbe pedig mi való? Zsebórazsebóra. És mibe kell beletenni a zsebórazsebórát? Hát természetesen zsebórazsebórazsebbe. Balázs és Bori megrökönyödve figyeltek. Ilona a fejét csóválta. – Szerinted mit értenek ebből a gyerekek? – Csakugyan nem gyerekeknek való – dünnyögött Zoltán. – Hiszen te találtad ki, hogy kezdjek bele… – Én? Én már ezerszer hallottam. – De hát nem te mondtad… Szilvia, ki szorgalmazta a zsebórát? Szilvia összerezzent. – Én egyelőre nem tudok semmire sem figyelni a szúnyogoktól. Titeket nem csípnek halálra? – Érdekes, engem egyáltalán nem csípnek – szólt vidoran a mama. – Pedig rengeteg van belőlük – helyeselt Ilona. – Azért kéne a szobánk ablakára is szúnyogháló – mondta Szilvia. – Be kell csukni az ablakot – szólt élesen Zoltán. – András csinált az ő szobájuk ablakára… – Nektek is csinálok szívesen – bólogatott András. – Majd csinálok én – intette le Zoltán. – De nem holnap, mert holnap… – Várt egy kicsit. – Holnap én főzöm az ebédet. – Te? – csodálkozott Ilona. – Bográcsban, hátul a kertben. – Tényleg, milyen régen nem főztünk bográcsban – sóhajtott a mama. – Amíg apám élt, ő gyakran rakott tüzet. Itt, elől volt körbekerítve betonnal, ahol most a homokozó van. Emlékeztek? Éppen a homokozó miatt szűnt meg… – Már előbb megszűnt – ellenkezett Ilona. – Még nem voltak meg a gyerekek… – Nem mindegy, hol volt régen? Most hátul van. – András maga is meglepődött, milyen hangosan beszél. Halkabban tette hozzá, az öccse felé fordulva. – Majd segítek a tűzgyújtásban. – Felesleges. Meg tudom rakni egyedül is a tüzet. Még apa tanította. Nem emlékszel? – Nem. – Apátok soha nem rakott tüzet – jelentette ki a mama. – De igen, rakott. – A nagypapa rakta a tüzet. – Apa is rakott. Én láttam – erősködött Zoltán. Pár pillanatnyi feszült csend következett, majd András szólalt meg könnyedén: – Akkor segítek a bevásárlásban. – Az jó lesz – egyezett bele Zoltán. – Mennyi az idő? – kérdezte Ilona, s próbálta a gyertya fényénél megnézni az óráját, de csak egy összefolyó, sötét foltot látott. – Elég késő lehet – pillantott fel András a csillagokra. – Nézd csak, Balázs! A Göncöl. Látod azt a négy csillagot, előtte meg egymás után az a három; nem ott, a strand felé figyelj… – Merre van a strand? – Arra, előre, a nádason túl. – Le kellene már feküdniük – dünnyögte Szilvia, és Borira mutatott, aki fél könyökére támaszkodva csaknem elhevert az asztalon. – Nem vagyok álmos! – emelte fel a kislány a fejét. – Gyertek, megfürdünk! – állt fel András. Balázst gyengéden belökdöste a nappaliba, Borit pedig ölbe vette, úgy vitte be. Pár pillanatig csönd lett, aztán kihallatszott a fürdőből a víz csobogása és Bori sivalkodása. – A munka végtére is kizárólag önmagunk fenntartására való – mondta Zoltán olyan hangon, mintha egy megkezdett fejtegetését folytatná. – Az élelem megtermelése vagy megszerzése, tehát a magok elültetése, vagy halászat, vadászat. Ez a munka. – Marha jó – vetette közbe Szilvia. – Akkor az állatok is dolgoznak. – Láttál te már barna medvét búzát ültetni? – gyorsan folytatta, mielőtt a felesége reagálhatott volna. – Meg persze mindaz, ami ezzel összefügg. A tűzgyújtás, ahhoz a fa összegyűjtése… A főzés, ugye. Aztán a lakhatás biztosítása, a ház javítgatása, kimeszelése, a kert rendben tartása… Ezek arra valók, hogy önmagunkat fenntartsuk. No meg a gyerekek – vetett egy oldalsó tekintetet Szilvia felé. – Az élet továbbadása. Ezek az ember feladatai, amit ezekért végez, az munka. Csakhogy mára a munkavégzés és az önfenntartás elváltak egymástól. Mindenki „dolgozik”, azaz valami teljesen értelmetlen úgynevezett munkát végez. Ezért pénzt kap, s a pénzből fedezi a létfenntartását: eszik, ruházkodik, lakást vesz… Már aki meg tudja tenni… – Zolikám, mire akarsz kilyukadni? – kérdezte a mama türelmetlenül. – A sebeimet ne! – kiáltott odabent Bori, akit az apja szappanozott. Erre a végszóra viszont András kezdte hamisan, de határozottan énekelni a Hungária együttes slágerét kis módosítással: „A sebeimet pénzzel tele tölteném…” Ez visszatérő szertartás lehetett, mert Ilona elmosolyodott, Szilvia pedig értetlenedve felhúzta a szemöldökét, bár mindebből a többiek semmit sem láttak. – Emlékeztek – fordult Zoltán az asszonyokhoz –, Gyergyóban egyebet sem csináltunk egész nap, csak az önfenntartásunkról gondoskodtunk. – A nászútra gondolsz? – kérdezte Ilona. – Hát persze – nevetett Zoltán. – A nászutunkra. Nyolc évvel ezelőtt, a közös esküvő után együtt utaztak el Erdélybe, s András valami üzletfele rokonságánál kaptak szállást egy kis erdei faházban, a hegyek között, távol a településektől. Sem vezetékes víz, sem áram, sem gáz nem volt a közelben. Egyszer, lent a völgyben, eldöcögött egy lovas szekér; Zoltán le is rajzolta. Száz, kétszáz, ötszáz, sőt ezer évvel ezelőtt is ugyanígy nézhetett ki, ugyanilyen háttérrel. Ameddig a szem ellátott, semmilyen tereptárgy nem utalt a huszadik századra. – Itt kellene történelmi filmet forgatni – vélte Zoltán. – Inkább itt kellene maradni – egészítette ki András. – Így négyesben? – kapcsolódott bele Ilona. – Az marha romantikus volna – fejezte be Szilvia. – Én nem bánnám, ha a vízmosásban zörgő szénásszekér helyett inkább áram lenne és fürdőszoba. Ezeket azonban pótolni kellett, így egész napjukat a favágás, vízhordás (a közeli forrásról), tűzgyújtás, főzés – no és persze némi kirándulás szalonnasütéssel – foglalta le. A ház egyetlen helyiségből állt, ami a nászút romantikáját nagyban csökkentette, cserébe meghitt otthonosságot kölcsönzött; legalábbis András elképzelései szerint. Esténként, gyertyafénynél, jó melegen felöltözve (a nyár végén, naplemente után már dermesztően hűvös volt Gyergyóban) kiültek a teraszra, és hallgatták a völgyben a patak csobogását, amelynek jéghideg vizében (ez így, pulóverben vacogca hihetetlennek hatott) délelőttönként mosakodtak. Fiúk és lányok külön. Amikor elunták az erdő zörejeinek hallgatását, bevonultak a faházba; András még tett egy utolsó fahasábot a tűzre, aztán bebújtak a hálózsákokba. – Nagyon romantikus volt Gyergyóban! – kiáltott ki András a fürdőszobából, túlordítva Balázs bömbölését, akit megviselt a mosakodás. – Ha utána Velencébe megyek, én is marha romantikusnak találtam volna a favágást meg a forrásvizet – jegyezte meg Szilvia halkan. Ilona persze meghallotta, de erre igazán nem mondhatta, hogy „ha te mentél volna Andráshoz, akkor téged visz Velencébe”. Zoltán kivételesen nem vette magára a megjegyzést. – Az volt az igazi! – lelkendezett. – A munka és a létfenntartás nem vált el egymástól. – Kíváncsi vagyok, mit szólnál hozzá, ha reggeltől estig fát kéne vágnod, tüzet rakni meg vaddisznóra vadászni – mondta Szilvia. – A mai korban másképp van ez – vélekedett a mama. – Mindig úgy kell élni, ahogyan a világ az adott körülmények között megköveteli. Bolondság lenne lemondani az elektromos áramról, ha már feltalálták. Sokkal kényelmesebb így az életünk. – Csak éppen nincs semmi értelme – ellenkezett Zoltán. – Ezt te mondod? Egy művész? Mit szóljon egy bolti pénztáros? – Keressen magának egy jó erős gerendát, amire felhúzhatja magát… – Akkor mindannyian kereshetnénk – szólt Szilvia. – András házakat építtet – mondta élesen Ilona, akit egyre jobban bosszantott a téma. – Lakást embereknek. – Amivel egy csomó pénzt keres… – Igen. De ez már csak értelmes munka, vagy nem? Zoltán nagyvonalúan mosolygott. Szilvia látta rajta, mennyire élvezi az egész helyzetet, és kedve lett volna jól képen törölni. Ha már a mama elmulasztotta annak idején… – Oké, lakást épít. Illetve építtet – tette gyorsan hozzá, megelőzve Ilona pontosítását. – Na de kiknek? Csupa felesleges ember, aki mind rontja a városban a levegőt, s közben semmi szükség rá. – Mondjuk egy tanár hivatásának azért van értelme – ellenkezett Ilona. – Látszólag. Vigyáz azoknak a kölkeire, akik eljárnak napközben, hogy teljesen felesleges munkát végezzenek. A buszvezető szállítja őket a teljesen felesleges munkahelyükre, az orvos meg gyógyítja őket, hogy tovább végezhessék a felesleges munkájukat. – És aki mondjuk arról gondoskodik, hogy áram legyen a vezetékekben, rendben eljusson a háztartásokba? – Hogy a teljesen felesleges városlakók nézzék az ostoba tévéjüket, vagy működtessék a számítógépüket, amin felesleges játékokat játszanak, vagy egymásnak küldözgetnek felesleges e-maileket? Vagy hűtik a frizsiderben a sok kaját, amivel a felesleges testüket etetik, s amit a felesleges bolti eladótól meg a felesleges zöldségestől vettek. Ahelyett, hogy szépen mindenki visszamenne vidékre, a normális világba, és az energiáit arra fordítaná, amire való. Hogy megteremtse a saját létfeltételeit. – Miért, és ott már nem lennének feleslegesek? – kérdezte Ilona. A mama, nem várva a válaszra, közbevágott, úgy érezve, hogy megtalálta az érvelés gyenge pontját. – Na és a te rajzaid, kisfiam? – Azok a legfeleslegesebbek – sziszegte Zoltán a fogai közül. – Mik a legfeleslegesebbek? – állt meg András az ajtóban, ölében Borival, akit tetőtől-talpig bebugyolált egy törülközőbe; csak az arca kandikált ki, az orra hegye csillogott a gyertya fényében. – Az öcséd szerint minden és mindenki teljesen felesleges. – Ez már filozófia – bólintott komolyan András. – Hát, ha alaposabban belegondolunk, valószínűleg erre lyukadunk ki. De nem érdemes, mert abba beleőrül az ember. – Te mindig igyekszel a könnyebb végén megfogni a dolgokat – szólt Zoltán. – Nem töprengek olyasmin, amin nem tudok változtatni. – Soha? – Általában. – Apa, mi az, hogy hiszi a piszi? – kérdezte váratlanul Bori. – Hát, hogy nem hiszem el. – De ki az a piszi? – Az senki. Csak úgy mondják, mert viccesen hangzik. – A Piszi egy komoly, idős bácsi, aki bármit elhisz, amit mondanak neki – szólt közbe Zoltán. – Most már gyerünk aludni, nagyon késő van! – avatkozott közbe Ilona. Fölállt, és beterelgette az övéit a házba. Szilvia is felkelt. – Menj csak – bátorította Zoltán. – Én még üldögélek itt egy kicsit, és hallgatom a békákat.
[/html]