ELSŐ RÉSZ

1.

A fiatalembert mindenki Polinak becézte, de a név eredetét homály fedte; maga a tulajdonosa sem tudta volna megvilágítani. Felmerült, hogy a polihisztor (a tudálékossága miatt) vagy a poligám (a legendás, ám gyakran bizonnyal csak a képzelet-szülte kalandokra tekintettel), esetleg a rendőrök iránti „rokonszenvet” idézve a polisz, netán markáns közéleti érdeklődésére gondolva a politikus szóból származott. Gyerekkori barátjának édesanyja szerint egész egyszerűen a „pofátlanul link” kifejezés rövidítése.

            Egy zsúrkocsit tolt a bennfentesek határozottságával. Noha személyesen sosem járt itt, Dilis tervrajzait bemagolta, fényképeket is látott a gimnázium épületéről, és ezek alapján csukott szemmel is eltájékozódott volna. Igazság szerint úgy még könnyebben. A kocsi tetején kenyér, felvágott, paprika, paradicsom utazott gusztusosan elrendezve. Alul, egy abrosszal letakarva az ital, a rekeszek között elrejtve pedig – akár a filmekben – a fegyverek.

            Poli megérkezett a Dilis szerinti egyetlen veszélyforráshoz; el kellett haladnia a portásfülke előtt, ha a mellékfolyosóra akart jutni. A portás odabent ült, a tágas, barátságos kis helyiség ajtaját nyitva hagyta, onnan figyelt. Poli odaköszönt neki. Wilhelm, a hatvan körüli férfi elfordult a tévétől, és kijött a folyosóra. A kollégáiról kialakult sztereotípiáktól eltérően intelligens, nyitott, megnyerő ember volt; a diákok annyira szerették, hogy – bár azelőtt az ilyen szokás ismeretlennek számított – több érettségiző osztály tablójára is felkerült az igazgató, az osztályfőnök és a tanárok mellé.

            - Akciófilm? – bökött a fejével Poli a tévé felé, és próbálta leplezni a hangja remegését.

            - Á, fenét! Valami riport a tengeri olajfúrásról.

- Marha izgalmas, mi?

            - Nem szeretek érdekes műsort nézni, mert az túlságosan elvonja a figyelmemet. Akkor pedig nem veszem észre, ki jön-megy.

            - Miért, egy iskolában mi történhet? Besurranó diákok, akik éjszaka fociznak a tornateremben? Vagy titkos merénylet a szigorú matektanár ellen?

            - A múltkor elvittek egy DVD-lejátszót a tanáriból – felelte Wilhelm komolyan.

            - Biztos izgalmas műsor ment a tévében… – nevetett Poli.

            - Nem én voltam szolgálatban – jegyezte meg a portás. – Olyankor még soha nem történt semmi.

            - És ez bizonyára így is fog maradni – vigyorgott a fiatalember, és tovább tolta a zsúrkocsit. Szívéről nagy kő esett le, ám ekkor meghallotta a portás hangját.

            - Azt hová viszi?

            - A színdarab szünetében lesz büfé. Ahhoz kell.

            - Nem Ica néni a büfés?

            - Neki viszem.

            Wilhelm elmosolyodott.

            - Feltört az öreglány. Régen a hóna alá csapott egy vekni kenyeret, meg némi felvágottat. Most meg már alkalmazottat tart. Fizet magának?

            - Százalékot kapok.

            - Nem lehet valami őrületes biznisz.

            - Hát, nem ebből élek.

            Az emeletről, a díszterem irányából taps hallatszott.

            - Na, úgy néz ki, vége az első felvonásnak.

- Akkor siessen. Hátul van a lift.

            - Tudom – szólt Poli, és egyre gyorsuló tempóban tolta végig a folyosón a zsúrkocsit. Persze, esze ágában sem volt a lifthez menni vele.

2.

A miniszterelnök fölemelte a fejét, így a felesége hozzáférhetett a nyakkendőjéhez. Margarine ügyes kézzel megigazította a rendetlenül megkötött csomót, a kormányfő pedig enyhén berogyasztotta a térdét, hogy az asszony homlokon csókolhassa.

            - Hány óra van? – kérdezte, a szokásosnál izgatottabban.

            A nő a szekrény tetején álló antik szerkezetre pillantott, amit hetente egyszer kellett felhúzni és beállítani, mert szép és értékes volt ugyan, de nem eléggé pontos.

            - Fél kilenc.

            Fritz Gänse arca sápadtan csillogott, Margarine tréfásan megpaskolta.

            - Nem olyan nagy szám egy sportcentrum megnyitója. Nem az Egyesült Államok elnökével találkozol.

            A miniszterelnök azonban kivételesen nem nyugodott meg, noha a felesége mindig jó hatással volt rá. Négy évnyi korkülönbség az asszony javára: a pletykalapok és a pletykás politikusok mindenfélét suttogtak, ám a gyanúsítgatások kivételesen nem tartalmaztak semmi igazságot. Fritz nem egyszerűen rajongott a nőért, de nem szívesen szakadt el tőle még órákra sem. Gyerekként elveszítette az édesanyját, egy dörzsölt pszichológus biztosan megállapította volna, hogy  örökös hunyorgása és az idősebb nők iránti vonzalma akkor alapozódott meg. Gänse azonban messzire elkerülte a pszichológusokat; teljesen normálisnak tartotta magát. Hiába az ellenzéki sajtó rosszindulatú publicisztikái; egy kis arcrángás, szemtikkelés, némi Ödipusz-komplexussal vegyítve – ha további tünetek nem társulnak hozzá – bőven belefér manapság.

            Kart karba fonva léptek ki a villából. A szolgálatban lévő kormányőr tisztelgett, Gänse kissé idegenkedve hőkölt hátra.

            - Nem bírom megszokni ezt a katonásdit – panaszkodott, miután beültek az autó hátsó ülésére, és a sofőr indított. Egy rendőrmotoros vezette fel őket, s mögöttük is jött egy, sziréna nélkül. – Minek bohóckodni? Az egyenruhás is állami alkalmazott, mint bármely hivatalnok. Végrehajtó. Szolga. Mi-minek játsszák e-ezt a katonásdit?

            Ha különös izgatottság lett úrrá rajta, olykor dadogott is.

            - Vigyáznak rád – csitította Margarine.

            - Vi-vigyáznak. Ezért kapják a fizetésüket. Nem vagyok tábornok, ők sem Napóleon hadai… „Jó estét, miniszterelnök úr!” Ez me-mennyivel emberibb lenne.

            Margarine elnézően mosolygott, de egy kicsit aggódott is. A férje viselkedése és a tervezett program között túl nagy feszültség vibrált.

            - Pontosan ezt jelezte – szólt a nő. – „Jó estét, miniszterelnök úr!” Ezt fejezte ki a tisztelgés. Szerintem elegánsabb, mint valami makogás…

            - Jó, jó – enyhült meg Gänse. – Majd kitüntetjük, olyan szépen tiszteleg. Mi a neve?

            Az asszony vállat vont. Az estélyi ruha sálja lecsúszott, fedetlenül hagyta a dekoltázst. Margarine Tausch közeledett az ötvenhez, éretlen kamaszok nem vadultak meg a láttán, de a korához képest vonzónak számított.

            - Akkor tudjuk meg – szólt váratlan érdeklődéssel a miniszterelnök. Telefonján benyomott egy gombot. – Gänse – mondta. – Ki van szolgálatban a villa kapujánál? Igen? Alfred? Köszönöm. Alfred – fordult a hitveséhez. – Látod, még neve is van.

            - Vezetékneve is?

            - Azt elfelejtettem – legyintett a miniszterelnök, és újra az órájára pillantott. – Nyolc negyven… - dünnyögte maga elé.

3.

A diákszínpad előadása a végéhez közeledett. A gimnázium emeleti dísztermében, a zsúfolt nézőtér előtt – amelyet jórészt a szereplők rokonai, barátai, az iskola tanulói és tanárai töltöttek meg – Rómeó már meghalt, és Júlia is éppen arra készült, hogy kövesse szerelmesét.

A hetedik sorban Marie Madison, egy tizenöt éves, szőke lány a drámai pillanat dacára nem állhatta meg, hogy ne kuncogjon. Negyven körüli nő ült mellette, ő a meghatottságtól szipogott, és szúrós szemmel mérte végig Marie-t.

- Min vihogsz?

Marie könnyen jött indulatba, és hozzászokott, hogy ne kerüljön ki vesztesen semmilyen helyzetből. Szívesen visszavágott volna valami durvaságot ennek a szentimentális középkorú asszonyságnak, de nem akart ingyencirkuszt; elvégre ebben az iskolában csak vendég volt. És ha gyakran kereste is a feltűnést, most mégis cikinek érezte volna, ha a legdrámaibb pillanatban a figyelmet a nézőtér vonja magára. Így aztán szolidan csak annyit suttogott, mialatt Júlia is kiszenvedett:

- Ismerem a fiút. Olyan vicces ez az egész… - magyarázta.

Petr Deximmel, a frissen elhunyt Rómeóval egy teniszversenyen találkozott először. Marie apja korábban hivatásszerűen teniszezett, sőt negyeddöntőt játszott a Roland Garroson; azóta nemzeti ikonnak számított. Sportszergyártással, fitnesszel, gyógyturizmussal foglalkozott, és mindenféle közéleti esemény, sőt tévéműsorok visszatérő vendégeként szélesítette tovább a népszerűségét. Petr és Marie összeálltak egy vegyes párosra, és ifjúsági kategóriában nyertek is. Azóta tartott az ismeretség, amiről a fiú talán merészebb álmokat is szövögetett, de a lány ezt elhárította. Rengeteg srácot ismert, de egyikük iránt sem érzett erősebb vonzalmat. Ezzel együtt nagyon kedvelte Petrt, a nagydumás, link srácot a rámenős bókjaival. Nehezen lehetett elképzelni, hogy valami szentimentális Júlia kedvéért öngyilkosságot kövessen el. Ha mégis, gondolta Marie, vajon miatta megtenné-e? Ez viszont olyan blődségnek tűnt, hogy akaratlanul is felvihogott.

A negyvenes hölgy azonban megcsóválta a fejét. Nagyobb élettapasztalat, és több irodalmi érzék birtokában így szólt oktatóan:

- Ez nem vicces, hanem szép. – Aztán némi pátosszal hozzátette. – Az én fiam is meghalt.

            Marie meghökkent.

            - Igen? – kérdezte zavartan, és egy kis lelkifurdalással tette hozzá: - Bocsánat…

            - Igen. – bólintott az asszony szomorú arckifejezéssel, de huncutul csillogó szemmel. – Ő volt Mercutio.

            Erre már nem állhatták meg, mindketten elnevették magukat. A mögöttük ülő nagydarab férfinak kellett lepisszegnie őket. Idétlenül magas, rekedtes fejhangja volt, ezen a két nő újra, immár cinkosan összemosolygott.

4.

- Jó estét kívánok, ez a Morowiai Állami Televízió késő esti híradója. Az ország déli régiójában lévő politikai feszültség, vagyis az úgynevezett balmák autonómia ügyében valamennyi fél újból kinyilvánította, hogy a tárgyalásos rendezés híve. Egyelőre kizárólag a kulturális és oktatási függetlenség merülhet fel, ebben az ügyben történtek lépések. Belus B. Boró, a Balmák Civil Kezdeményezés – a Bacike – elnöke azonban ezt ki szeretné terjeszteni bizonyos gazdasági, sőt politikai kérdésekben is.

Bejátszás, Belus B. Boró nagy tömeg előtt beszél:

„A balmákok érdekeinek védelméhez, sőt puszta túlélésünkhöz elengedhetetlen a pénzügyi önállóság megteremtése. Hiába kaptunk iskolákat, ha a finanszírozása az ozergradi központ kezében van, és bármikor megfojthatnak minket egy rendelettel.”

A továbbiakban a szónok látszik még, de a tudósító hangja hallatszik:

„A balmákok nem bíznak a kormány ígéreteiben, és az elért eredményeket csak apró lépésnek tartják. A híradónak név nélkül nyilatkozó helybéliek egyöntetűen a szélesebb autonómia hívei, sokan akár az elszakadást sem tartják kizártnak.”

Stúdió. A bemondó mögött a miniszterelnök fényképe.

- Fritz Gänse függetlenségről és elszakadásról hallani sem akar, az alkotmányra hivatkozva erről a témáról tárgyalni sem hajlandó. Amellett óva intett attól minden forrófejű függetlenségpártit, hogy esetleg szélsőséges lépésekre szánják el magukat.

            Újabb téma.

            - Ma éjszaka adják át Ozergrad északi részén a főváros új sport- és szórakoztató központját. Az adásunkkal egy időben zajló eseményre várják a miniszterelnököt is. A helyszínen van munkatársunk, Evelyn Ladogan. Szervusz, Evelyn, mi történik most éppen?

            A szőke hajú, harminc körüli riporternő a komplexum bejárata előtt áll, mögötte villódzó fények. Evelyn szinte bekapja a mikrofont, kissé előredől, az arca merev, de a szeme vibrál.

            - Az ünnepség még nem kezdődött meg, kilenc órára várták a miniszterelnököt, de úgy látom, pár percet késik. A beruházókon, kivitelezőkön és a főváros vezetőin kívül több neves közéleti személyiséget láttam, de a meghívottak között van Garhan Madison, a népszerű sportoló is, aki…

            A riporter mögött sötét autó fékez, s Evelynnek ugyan hátul nincsen szeme, de bizonyára jeleztek neki, mert megfordul, s a kamerával együtt a kocsi felé indul.

            - Éppen most érkezett a kormányfő a feleségével…

            Gänse kiszáll, hunyorog a rá vetülő lámpák erős fényében. Kisegíti a feleségét, és a bejárat felé indul. Evelyn megpróbál a közelébe jutni.

            - Miniszterelnök úr, az Állam Televíziótól…

            - Sajnálom, most nincs időm, így is késésben vagyunk…

            Próbál elslisszolni, de Evelyn az útjába áll.

            - Mit szól ahhoz, hogy Belus B. Boró a kulturális és oktatási önállósághoz pénzügyi önállóságot is szeretne…

            - Magánemberként vagyok itt, bocsánat!

            - Elképzelhető, hogy bővítik a balmák jogokat a…

            - Bocsánat.

            A testőröknek sikerül Evelynt olyan messzire kiszorítani Gänse személyes szférájától, hogy a kérdést már meg sem hallja, vagy legalábbis tehet úgy, mintha nem hallaná.

            - Evelyn Ladogan tudósította az Állami Televíziót az új sportcentrum megnyitásáról…

Ismét a stúdió. A képernyőn légi felvételről a tengerpart látható, közben férfi hang:

- A közelmúltban feltárt szénhidrogén mező az előzetes várakozásoknak megfelelően benyúlik a tengerfenék alá. Szakértők szerint a kitermelés gazdaságos lehet. A Central Petrol munkatársai már végeztek is próbafúrásokat. Stábunknak nyilatkozott a Central Petrol alelnöke. A riportot késő esti híradónkban láthatják.

            Végül időjárás.

            - Az éjszakai órákban a tenger felől közeledő hidegfront eléri a déli országrészt. A fővárosba a hajnali órákban érkezik viharos erejű széllel és jelentős csapadékkal.

5.

Ian Dexim, a Rómeót játszó fiú keresztapja megnézte világító számlapos óráját. Úgy sejtette, már nem sok lehet hátra, ha az összes főszereplő elhunyt. Amikor a herceg befejezte a fiatalok teteme fölött mondott gyászbeszédét, és az első bátortalan tenyerek összeverődtek, a férfi gyorsan fölállt. Szép és fontos dolog, hogy Petr lehetőséget kapott a színjátszó-körben, még akkor is, ha a végén ilyen ostobán kellett meghalnia. De legalább ennyire fontos, hogy kilenckor adják át az új sportközpontot, amelynek a kivitelezésében több cégén keresztül is részt vett, ráadásul alkalom adódhatott arra, hogy szót váltson a miniszterelnökkel, s jóllehet egyáltalán nem kedvelte Gänsét, erről azért nem akart lemaradni. Politikai preferenciáit egyébként olyan jól leplezte, hogy senki sem tudta róla eldönteni, kire szavaz. Igazság szerint gyakran ő maga sem.

            Amikor fölállt, és elindult hátra, az ajtó felé, épp akkor döntött úgy két sorral hátrébb egy nagydarab alak, hogy eleget látott; a szerelmesek kimúltak, arra, úgy fest, már nem volt kíváncsi, hogy a természet rendjének ellentmondva rövidesen felpattanjanak, és hajlongjanak. Ezt Dexim tökéletesen meg tudta érteni; a mamák bizonyára elérzékenyülnek – „De helyes kölyök az én csemetém!” -, de a nagydarab nem látszott szentimentális anyukának. Korából ítélve apuka sem igen lehetett. Kilépett tehát a székek közül, és összeütközött Deximmel.

            - Bocsánat! – szabadkozott. Furcsa fejhangon beszélt, Dexim szórakozottan mosolygott.

            - Én vagyok a hibás. Nagyon sietek…

            Kikerülte a széles embert, és míg egyre dörgőbbé vált a taps („Bravó, bravó!”, sikongattak az alsóbb évfolyamosok), elhagyta a dísztermet.

            - Már vége van? – kérdezte tőle a portás.

            - Igen. Éppen tapsolnak.

            S olyan lendülettel nyitotta a kaput, hogy szinte orrba vágta magát. A gimnázium előtt beszállt a kocsijába. A sportcentrum két kilométernyire volt, északra; a gyér forgalomban három perc alatt odaért. A kordonnal elkerített parkolóhoz fordult. Az őr először nagy karlendítéssel el akarta terelni, de Dexim leengedte az ablakot, és kidugta a fejét. Meg se kellett szólalnia, az őr felismerte. Szabadkozva motyogott valamit, aztán leakasztotta a kifeszített kötél egyik végét.

            - Épp az imént érkezett a miniszterelnök – kacsintott bennfentesen, mivel úgy érezte, az első, gyanakvó pillantás után így tudja legjobban bizonyítani lojalitását. Dexim bólintott, és befarolt egy szabad helyre.

            Szerencsésen átvágott a sajtó lézengő képviselői között, akik az előbb lemaradtak Gänséről, és most emiatt a sebeiket nyalogatták. Már-már azt hitte, gond nélkül bejut a fotocellás ajtón, amikor egy szőke, csinos, ám bosszantóan kikerülhetetlen nő toppant eléje, és olyan zavart szégyenlősséggel verdesett a szempilláival, mintha nem ő állta volna el határozottan a férfi útját.

            - Bocsásson meg, Dexim úr, tudom, hogy rengeteg a dolga, és éppen késésben van…

            - Nem vagyok késésben, de…

            - …de a miniszterelnök úr már megérkezett, és kezdődik a megnyitó ünnepség – mosolygott a riporternő.

            - Nélkülem nem kezdik el.

            - Ez nagyszerű. Akkor bizonyára válaszolna néhány kérdésemre. Evelyn Ladogan vagyok az állami televízió híradójától.

            Deximet a hiúsága belevitte a riporter csapdájába, de valójában szeretett jó viszonyt ápolni a médiával, különösen, ha ilyen csinos képviselőibe botlott.

            - Kérdezzen! – szólt úri grandezzával.

            - Nem tart attól, Dexim úr, hogy ez a sportcentrum az elitnek lesz afféle VIP-központja, ahová majd a cicababák járnak úszni és szaunázni apuci pénzén, a jómódúak teniszezgetnek, az üzleti élet milliomosai fallabdázás közben tárgyalnak újabb bizniszekről, miközben a gyerekeket kirekesztik…

            Dexim a kamera felé sandított, amit egy markos legény tartott a vállán, Evelyn mögött, és a nyilatkozó felé fordította.

            - Ez ugye nem egyenesben megy?

            - Nem, nem, a holnap reggeli műsorban adjuk le, ha mond valami érdekeset – pislogott újra ártatlanul a szőke nő.

            - Érdekeset? Mi számít érdekesnek? Ez a centrum egy üzleti vállalkozás, ami rengeteg pénzébe került a befektetőknek, amit érthető okokból szeretnénk némi nyereséggel megfejelve visszakapni.

            - …de jelentős állami támogatást is kaptak, pontosan azért, hogy a tömegsport, az iskolai testedzés is helyet kaphasson. A fővárosi gyerekeknek ugyanis – felmérések szerint – a hatvan százaléka az iskolán kívül semmit nem sportol…

            - Meg fogjuk találni annak a lehetőségét, hogy a tanulók számára kedvezményes belépőkkel, délelőtti iskolai programokkal biztosítsuk a testmozgást. Annyira nyitott kapukat dönget, hogy a tervek szerint még az órarendbe illesztett teniszoktatást is fogunk tartani. Ebben az ügyben bátran fordulhat Garhan Madisonhoz. Éppen ott jön…

            Kihasználva a pillanatnyi szünetet, amíg Evelyn elalélt az ország népszerű sportolójának láttán, Dexim gyorsan tovább sietett. A válla fölött visszanézve még látta, amint a teniszező bajnok harminckét fogú mosolyát villantva nyilatkozik a nőnek, akinek még a háta is rajongást fejezett ki. Dexim maga sem értette, miért lesz ettől rosszkedvű.

            Felmutatta a meghívóját, de a hatalmas aulába vezető átjárónál posztoló biztonsági őr mosolyogva intett neki:

            - Tessék, Dexim úr! A medence mellett jobbra.

            Az ötvenméteres, feszített víztükrű úszómedence mindkét hosszanti partján megterített asztalok álltak hidegtálakkal, süteményekkel, italokkal. Szemben, a trambulin tetején, fürdőruhás lányok toporogtak; az ifjúsági úszó- és műugró-válogatott tagjai, akik bizonyára látványos programmal készültek. Dexim elégedetten nyugtázta, hogy a testhez simuló dresszben feszítő fiatal nők látványa önmagában felér egy remek programmal. Talán logikusabb lett volna, ha az épületben gyönyörködik, ami részben az ő pénzéből valósult meg, de azt már épp eleget látta, két napja volt itt utoljára bejáráson, azóta csak annyi változás történt, hogy kirakták az asztalokat a kajával, és a lányok felálltak a trambulinra.

            - Impozáns! – hallotta maga mögött az elragadtatás kifejezését. Megfordult, Madison érte utol.

            - Az épület vagy a fürdőruhás lányok? – kérdezett vissza évődve.

            - Az épület – felelte meghökkenve a teniszbajnok, mintha megbotránkozna a feltételezésen. Dexim pár másodpercig várt, vajon kirobban-e a másikból a nevetés, de úgy tűnt, komolyan gondolja.

            - Láttam ma este a lányodat – mondta.

            - Igen? Valami színházba ment.

            - Hát csak ilyen diákszínjátszás. Kicsit dilettáns, de azért nézhető, különösen, ha az ember közelről ismeri a szereplőket. A gimnáziumban, ahová az unokaöcsém is jár. Petr. Talán emlékszel rá, a múltkor a teniszversenyen… Vegyespárost játszott a lányoddal.

            - Igen, emlékszem – dünnyögte Madison.

            - Jól állt nekik az a vegyespáros… – kacsintott Dexim.

            - Marie még gyerek! – szólt ingerülten a férfi.

            - Persze, persze – szabadkozott Dexim. – Ezt csak úgy viccesen mondtam…

FOLYTATÁS:

http://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.486.3