Baba néni vénlány maradt. Régebben legalábbis így hívták, s mivel ehhez némi sikertelen, megvetésre vagy sajnálatra méltó attitűd kapcsolódott, manapság szinglinek fordítják, és bizonyos többlettartalmat társítanak hozzá. De Baba néni nem ismerte korunk e nagy vívmányát, így vénlányságában megkeseredett, gyűlölködő, gyanakvó és agresszív lett. Senkit sem szeretett és senkiben sem bízott. Engem sem a vér szava miatt engedett a lakásába, hanem mert a betörőktől és gyilkosoktól való rettegése felülírta a rokonok iránti megvetését. Nem mintha bennem megbízott volna. Minden este megvárta, amíg hazajövök – szerencséjére nem maradoztam ki sokat, már az egyetem alatt sem, amióta pedig magyart és történelmet tanítottam egy kevéssé neves pesti középiskolában, azóta végképp nem –, és miután letussoltam és bementem a szobámba, gondosan rám zárta az ajtót. „Mikor kelsz?”, kérdezte. „Hétkor.” Pontban hétkor csikordult a kulcs, és kitárult az ajtóm.

Logikusabb lett volna, ha ő zárkózik be a saját szobájába, de Baba nénit nem a logikus gondolkodása miatt szerettük. Egyszer bizonytalanul megemlítettem neki, hogy mi van, ha éjszaka ki kell mennem pisilni.

            – Felnőtt ember ne mászkáljon éjszaka a vécére – felelte.

            Kutyát nem tartott – azoktól is félt –, de volt egy hangfelvétele, amelyen vérszomjas ebek csaholnak. Valahányszor csöngettek, bekapcsolta a magnót, s csak utána ment az ajtóhoz. Közben még ilyeneket is mondott: „Eridj vissza!” „Nem szabad!” „Ne ugass már annyit!” A postás például soha nem tudta meg, hogy valójában nincsenek odabent kutyák. Remegő kézzel, a kémlelő ablakon át nyújtotta be mindig a nyugdíjat vagy az ajánlott leveleket.

            A reggelit szertartásosan, közösen fogyasztottuk el. Ennek az okát sokáig nem értettem, hiszen az öreglány általában nem kereste a társaságomat. Megfőzte a kávét, tejet melegített, nekem is tett egy bögrét és egy üres zsömlét, amit elrágcsáltam a tejeskávéhoz, mert arra azért nem vitt rá a lélek, hogy a nénihez hasonlóan én is apró darabokra szaggassam a péksüteményt, és kiskanállal addig nyomkodjam a sötétbarna lébe, amíg annyira meg nem szívja magát, hogy eltorlaszolja a bögre tetejét. Ilyenkor kiemelte a kanállal, száját hatalmasra tátotta, bekapta a szétázott zsömlét, s újabbat töfködött a kávéjába.

            – Nem fogsz elkésni? – kérdezte az öregasszony a szemközti falra szerelt órára pillantva.

            – Ma csak második órám van…

            – Második óra… Mindenkinek reggel nyolcra kellene járnia – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Azt egyébként sem értem, miért nem keresel egy normális állást…

            Általában – változó gyorsasággal – megérkeztünk a „Miért nem választottál jobban fizető állást?”, „Ki megy manapság tanárnak?” kezdetű orációkhoz.

            – A hivatástudat, Baba néni – hazudtam. – A pedagógus a nemzet napszámosa, nemes ügyért áldozza életét, a gyermekek nevelése és oktatása olyan szép feladat, amit akár ingyen is elvégezne az ember...

            Az iróniára nem volt fogékony, ezért indulatosan felcsattant:

            – Egy férfi akkor férfi, ha jól keres. Nálam a férfi ott kezdődik, hogy nincsenek anyagi gondjai. Egy tanár sosem fog jól keresni.

            – Engem nem érdekel a pénz – hazudtam ismét.

            – Akkor nem is vagy igazi férfi – mondta ki az ítéletet.

            Az ehhez hasonló beszélgetéseket ellensúlyozandó – ha én lehettem a kezdeményező – olyan rémtörténetekkel szórakoztattam a reggeli alatt, amelyekben magányos (esetleg albérlővel együtt élő) öregasszonyokat gyilkoltak meg válogatott kínzások közepette. Elszedték pénzüket, ékszereiket, még a porcelán étkészleteket és a televíziókészüléket sem kímélték. Az áldozatot pedig megkötözték, majd megfojtották és leszúrták, esetleg sósavval öntötték le és aztán meggyújtották.

            – Ostobák azok az öregasszonyok, akik beengednek mindenféle idegeneket a lakásukba – jelentette ki Baba néni.

            – Ó, nem mindig idegenek követik el a gyilkosságokat. Valahol olvastam egy statisztikát, hogy sokkal több nőt öl meg a férjük vagy a gyerekük, mint vadidegenek.

            – Nekem nincsen sem férjem, sem gyermekem.

            – Hát ez nagy szerencse – állapítottam meg. Olyan elégedett képet vágott, hogy elhatároztam, kellemetlenkedek neki egy kicsit. (Még az sem tántorított el, hogy esetleg elkések. A diákok ennek úgyis csak örülnek. S ha mégis, késve, befutok, majd élvezet lesz nézni az arcukról lefagyó örömöt; hiába élték bele magukat, hogy elkapott az influenza, elgázolt egy autó vagy megettek a zombik.) – Hallottam egy bűnbandáról – csacsogtam –, amelyik a környéken garázdálkodik. Öregasszonyokat figyelnek ki vásárláskor. Egyikük udvariasan felajánlja a segítségét…

            – Én sosem állnék szóba idegenekkel. Egyébként is, a gurulós cekkeremet el bírom még húzni…

            – Általában nem is járnak sikerrel, mert az idős hölgyek többnyire gyanakvóak. Jól is teszik, mert rengeteg szenny, mocsok, agresszió, gyilkosság és rémtett van az életben…

            – Az már igaz – csámcsogott Baba néni, és egészen a bögre fenekéig nyomott le egy darab zsömlét, aztán, amikor a szerencsétlen már majdnem megfulladt, kegyesen felengedte. A püffedt péksütemény nagy hörgéssel tört a tejeskávé felszínére egy kis levegőért.

            – De a banda kifigyeli, hol lakik a leendő áldozat. Becsöngetnek hozzá azzal a trükkel, hogy a telefonos cégtől jöttek egy kedvezőbb tarifájú szerződéssel.

            – Sosem engedek be ilyen szarháziakat.

            – Legközelebb azonban már nem cifrázzák – fejeztem be kéjesen. – Az utcán követik, ketten mögéje osonnak, egy vasrúddal fejbe csapják, aztán addig verik, míg az agyveleje ki nem loccsan a járdára. A sok bámészkodó persze nem mer segíteni, csak tétlenül nézik, ahogy szegény néni vére lecsorog az úttestre, a táskájából ellopják a pénzét és az ingyenes vasúti utazásra jogosító kis füzetkéjét…

            – Mondd, Elemér, nem fogsz te elkésni?