Aki utcára viszi a politikát, az a demokrácia és a köztársaság ellen követ el merényletet. Nincsen annál szélsőségesebb és illetlenebb dolog, mint a konszolidált parlamenti munka helyett a barikádokon követelőzni. Nagyjából így vélekedtek néhány évvel ezelőtt a szocialista párt politikusai, a szimpatizáns sajtó, de legfőként Gyurcsány Ferenc. Most azonban, a füstbombákat hajigáló, az Andrássy utat vízzel elárasztó tűzoltók, a fegyveres felkeléssel riogató rendőrök, a médiatörvény vagy az alkotmány ellen protestálók a legnagyobb megértéssel találkoznak a baloldalon. Jó-e, igazságos-e a demokrácia?, tettük fel a kérdést 2002 és 2006 után, vitatva a választópolgárok hozzáértését és megkérdőjelezve a kormány legitimációját, amely az összpopuláció alig negyedének felhatalmazására támaszkodhatott. 2010-et követően viszont a másik oldal visított fel, hogy a kétharmad valójában sokkal kevesebb, mire a mindenkori győztesek válasza következett: csak annak a véleménye értelmezhető, aki voksolt.
A pillanatnyi helyzettől függően jobb- és baloldal politikusai, publicistái nevezik hülyének vagy bölcsnek a lakosságot. Hazaárulás-e vagy a diktatúra elleni jogos önvédelem, ha külföldre, az EU, az ENSZ vagy egyéb sóhivatal elé visszük hazai problémáinkat? Szükségszerűen ellenzéki-e a humor (mint Farkasházy Tivadar 1990-et követő magyarázkodásából ismerjük), vagy van kormánypárti humor is (mint azt Farkasházy Tivadar 2002 és 2010 közötti tevékenységéből közismert). Jogos-e a munkavállalók sztrájkja (ahogyan 2010 előtt a jobb-, 2010 után pedig a baloldali közvélemény-formálók vélik) vagy az ország nehéz helyzetében megértéssel és türelemmel kell fogadni a kormány intézkedéseit (miként 2010 előtt a bal-, azóta viszont a jobboldallal rokonszenvezők látják).
Leváltható-e akár forradalommal és erőszakkal is a nemzetrontó, globális köröket kiszolgáló, az országot anarchiába taszító, a magyar érdekeket szándékosan negligáló szocialista kabinet (ahogyan ezt sok tíz- vagy százezren szerettük volna), vagy bele kell törődni négy évig a megváltoztathatatlanba (amiképpen kaján vigyorral leintettek bennünket a Kunczék és Lendvaik). Ám ezek a hajdani türelmesek most egy év után szétkergetnék akár fegyverrel is a kétharmaddal rendelkező hatalmat, míg mi, egykor Petőfit idéző harcosok („Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél”) most csendes polgári viselkedésre intjük a hőzöngőket.
Orbán Viktort az egész világ láthatta, amikor a Bajnokok Ligája döntőjében a VIP-páholyban az UEFA-elnökétől három méterre állt a díjátadáskor. Ez bennünket büszkeséggel töltött el, míg az ellenzék szerint felesleges, ízléstelen magamutogatás volt. De képzeljük el ugyanezt Gyurcsány Ferenccel, s rögtön megfordulnak a szerepek.
Az ember hozzáállását ezekhez az ügyekhez tehát alapvetően világnézete és/vagy pártállása szabja meg. Mielőtt azonban beleesnénk a „minden politikus gazember” és „egyforma felelősség terhel valamennyiünket az elmúlt hatvanhat év bűneiért és hibáiért” szólamokba, ne felejtsük el, hogy azért léteznek objektív mércék is. Mert mégiscsak az MSZP az egyetlen a hazai palettán, amelyik egy diktatúrát működtető pártnak a jogutóda, részben még ma is személyi átfedésekkel. A szocialisták lövettek 2006-ban is a saját népükre, és ők voltak azok, akik 2002-től egy prosperáló, az euró bevezetéséhez közel álló, stabil gazdaságú országot minden válság nélkül padlóra küldtek, még az előző átkos rendszerhez képest is borzasztóan eladósítottak, különböző bűncselekményekkel ellopták a köz maradék vagyonát, és a hatalom megtartása érdekében bevallottan hazudtak a választópolgároknak. Továbbá, és ez megbocsáthatatlan vétkük, lemondtak a határon kívül rekedt magyarságról, sőt egész külpolitikájuk – már ha volt olyan egyáltalán – a nemzeti önfeladásnak lett alárendelve. Ezért nehéz megemészteni a nyolc évnyi megszorítás idején kushadó szakszervezetek hirtelen aktivizálódását, a bűnözők üldözésében kevésbé jeleskedő, de a magyar trikolórt és lengetőjét élvezettel megtaposó rendőrök felháborodását vagy a valóban (évtizedek óta!) méltatlanul kezelt orvostársadalomnak éppen mostanra időzített elégedetlenségét.
Úgy tűnik, a két részre szakadt ország egyesítése egyelőre késik, és elvi megállapodást nem tudunk kötni arról, hogy el lehet-e erőszakkal kergetni a vezetőket vagy legitim-e a bármekkora többséggel megválasztott kormány (attól függ, kiről van szó…), de apró dolgokban kiegyezhetnénk. Például az egyik oldal nem vitatja el, hogy a római színben a rendezői szabadságba bőven belefér az orális szex imitált gesztusa, míg a másik oldal is belátja, hogy nem lehet a Nemzeti Színház igazgatója olyan ember, aki nem érti, miért nem adhatja bérbe díszletül a nemzet teátrumát a románok ünnepéhez.