2011. máj.
09.
09.
Hogy otthon legyünk...
Női magazinok, internetes portálok, kereskedelmi rádiók és tévék divatos témája, és még a polgári sajtóban is sokat foglalkoznak a kérdéssel: a nő szülés után 1-2-3 évvel visszamenne dolgozni. Igen ám, de hová tegye a gyereket? A cikkek megközelítésében általában a gyerek mint valami akadály, felesleges tárgy jelenik meg, ami a roppant fontos munkának az útjában áll.
Ebben a közhangulatban a „munka” mint valami szent cél az élet középpontjában áll, a család pedig a mellékes, hátráltató tényező. Amihez kétség kívül hozzájárul, hogy véleményformáló szerephez többnyire azok a szinglik jutnak, akik már csak önigazolásképpen is ezt a világképet sugallják. Holott a cél a boldogságra való törekvés, amit (és ezt felmérések bizonyítják) a magyar emberek többsége harmonikus család nélkül nem tud elképzelni. A klasszikus mondás szerint még senki sem sóhajtott fel úgy a halálos ágyán: „Bárcsak több időt töltöttem volna a hivatalban!”
A munka nem más, mint a létünk feltételeinek fenntartására irányuló tevékenységek összessége: hozzájutni az élelemhez, a fedélhez a fejünk fölött, gondoskodni arról, hogy ne fázzunk, testileg-szellemileg gyarapodjunk. Régen ez viszonylag egyszerűen és közvetlenül történt: az ember odahaza előállított mindent, amire szüksége volt; növényt termesztett, állatot tartott, ami élelemmel, itallal, gyapjúval, zsírral látta el. A házát maga – vagy kalákában rokonai, ismerősei segítségével – építette, télire fát vágott, befűtött a kályhába. Kimeszelte a falakat, edényeket, bútorokat készített. Mindenkinek megvolt a dolga a rendszerben: férfinak, nőnek, gyereknek. Minden munkát jól láthatóan a saját érdekükben végeztek. Ha mégis szükség volt valami szakmunkára vagy nyersanyagra, azt megvásárolták, elcserélték.
Manapság a szükségleteink biztosítására egy felesleges, plusz folyamatot iktatunk be, és azt nevezzük munkának. Tehát nem magunk termeljük az élelmet, vágjuk a fát, hanem elmegyünk egy hivatalba, ott végzünk a saját fenntartásunk szempontjából nézve valamilyen teljesen eltérő és idegen dolgot. Ezért pénzt kapunk, amiből megvásároljuk azokat a szolgáltatásokat, tárgyakat, amelyek a fennmaradásunkat biztosítják. De már nem látjuk a közvetlen összefüggést aközött, hogy azért tudok a konvektor felcsavarásával meleget varázsolni az otthonomba, mert egész hónapban egy íróasztal mögött ülve kérdőíveket töltögettem ki, vagy mert diákokat oktattam, esetleg újságcikket írtam.
Régen (az ipari forradalom előtt) az emberek sokkal kevesebbet dolgoztak, volt bőven szabadidejük. (Napvilágot látott egy tanulmány, amely szerint évente akár 170 „szabad” napja is lehetett az embernek; logikus, hiszen télen a földeken nem nagyon van mit csinálni – a mai fogalmaink szerinti munkát nem végeztek. De persze olyankor is meg kellett etetni az állatokat, be kellett gyújtani, a „házimunka” nem szünetelt, mint ahogy ma sem.) Nem nyaraltak, de nyaranta lementek a patakba-tóba fürdeni, a gyerekek sportoltak (fogócskáztak, lovacskáztak stb.). Évezredeken át mindenki otthon volt. A nő eleve, a gyerekek szintén, de a férfi is elsősorban a ház végében, illetve a falu határában művelte a földet, ebédelni hazajött, esetleg le is pihent a „kuckóban”. (Szegényebbek elmentek ugyan idénymunkára, pl. az Alföldre aratni, de ez csak néhány hét volt az évből.) A kereskedőnek a házában volt az üzlete, az iparosnak a földszinten, alagsorban a műhelye (asztalos, kovács, szűcs, bármi), a kocsmáros is a házában mérte az italt, de még a tanítóhoz is házhoz jöttek. 150-200 évvel ezelőttig senki sem ment el hazulról, leszámítva a katonákat, akiknek nem is nagyon volt családjuk vagy a távolsági kereskedőket, hajósokat, de az egy külön életformának számított.
Manapság otthon maradás helyett a nő (akárcsak a többiek) elmegy dolgozni, korán kel, rohan, veszekszik a gyerekekkel, a férjével. Minek? Akár pénztáros, akár adminisztrátor, akár menedzser – nem lenne jobb, ha otthon maradna? A házi munkát úgyis elvégzi, tehát azt nem spórolta meg, csak éppen kellemes önmegvalósító mámor helyett (jaj, de jót főztem, hogy ragyog a lakás, milyen okos a gyerekem stb.) lelketlen robotként éli meg. (Jaj, mennyi időt töltöttem a konyhában, átkozott porszívózás, hulla fáradt vagyok a kölkök kikérdezésétől…)
Milyen abszurd világ! Többet vagyunk vadidegenekkel – kollégák, kolléganők, ügyfelek, vásárlók, diákok – mint saját feleségünkkel-férjünkkel-gyerekeinkkel. Csoda-e a sok felbomló házasság? Nem az volna-e a cél, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk?
Tamási Áron sokat idézett mondása szerint azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. És, tehetném hozzá, hogy azokkal legyünk együtt otthon, akiket szeretünk.
(Megjelent a Képmás magazin 2011 májusi számában)
Ebben a közhangulatban a „munka” mint valami szent cél az élet középpontjában áll, a család pedig a mellékes, hátráltató tényező. Amihez kétség kívül hozzájárul, hogy véleményformáló szerephez többnyire azok a szinglik jutnak, akik már csak önigazolásképpen is ezt a világképet sugallják. Holott a cél a boldogságra való törekvés, amit (és ezt felmérések bizonyítják) a magyar emberek többsége harmonikus család nélkül nem tud elképzelni. A klasszikus mondás szerint még senki sem sóhajtott fel úgy a halálos ágyán: „Bárcsak több időt töltöttem volna a hivatalban!”
A munka nem más, mint a létünk feltételeinek fenntartására irányuló tevékenységek összessége: hozzájutni az élelemhez, a fedélhez a fejünk fölött, gondoskodni arról, hogy ne fázzunk, testileg-szellemileg gyarapodjunk. Régen ez viszonylag egyszerűen és közvetlenül történt: az ember odahaza előállított mindent, amire szüksége volt; növényt termesztett, állatot tartott, ami élelemmel, itallal, gyapjúval, zsírral látta el. A házát maga – vagy kalákában rokonai, ismerősei segítségével – építette, télire fát vágott, befűtött a kályhába. Kimeszelte a falakat, edényeket, bútorokat készített. Mindenkinek megvolt a dolga a rendszerben: férfinak, nőnek, gyereknek. Minden munkát jól láthatóan a saját érdekükben végeztek. Ha mégis szükség volt valami szakmunkára vagy nyersanyagra, azt megvásárolták, elcserélték.
Manapság a szükségleteink biztosítására egy felesleges, plusz folyamatot iktatunk be, és azt nevezzük munkának. Tehát nem magunk termeljük az élelmet, vágjuk a fát, hanem elmegyünk egy hivatalba, ott végzünk a saját fenntartásunk szempontjából nézve valamilyen teljesen eltérő és idegen dolgot. Ezért pénzt kapunk, amiből megvásároljuk azokat a szolgáltatásokat, tárgyakat, amelyek a fennmaradásunkat biztosítják. De már nem látjuk a közvetlen összefüggést aközött, hogy azért tudok a konvektor felcsavarásával meleget varázsolni az otthonomba, mert egész hónapban egy íróasztal mögött ülve kérdőíveket töltögettem ki, vagy mert diákokat oktattam, esetleg újságcikket írtam.
Régen (az ipari forradalom előtt) az emberek sokkal kevesebbet dolgoztak, volt bőven szabadidejük. (Napvilágot látott egy tanulmány, amely szerint évente akár 170 „szabad” napja is lehetett az embernek; logikus, hiszen télen a földeken nem nagyon van mit csinálni – a mai fogalmaink szerinti munkát nem végeztek. De persze olyankor is meg kellett etetni az állatokat, be kellett gyújtani, a „házimunka” nem szünetelt, mint ahogy ma sem.) Nem nyaraltak, de nyaranta lementek a patakba-tóba fürdeni, a gyerekek sportoltak (fogócskáztak, lovacskáztak stb.). Évezredeken át mindenki otthon volt. A nő eleve, a gyerekek szintén, de a férfi is elsősorban a ház végében, illetve a falu határában művelte a földet, ebédelni hazajött, esetleg le is pihent a „kuckóban”. (Szegényebbek elmentek ugyan idénymunkára, pl. az Alföldre aratni, de ez csak néhány hét volt az évből.) A kereskedőnek a házában volt az üzlete, az iparosnak a földszinten, alagsorban a műhelye (asztalos, kovács, szűcs, bármi), a kocsmáros is a házában mérte az italt, de még a tanítóhoz is házhoz jöttek. 150-200 évvel ezelőttig senki sem ment el hazulról, leszámítva a katonákat, akiknek nem is nagyon volt családjuk vagy a távolsági kereskedőket, hajósokat, de az egy külön életformának számított.
Manapság otthon maradás helyett a nő (akárcsak a többiek) elmegy dolgozni, korán kel, rohan, veszekszik a gyerekekkel, a férjével. Minek? Akár pénztáros, akár adminisztrátor, akár menedzser – nem lenne jobb, ha otthon maradna? A házi munkát úgyis elvégzi, tehát azt nem spórolta meg, csak éppen kellemes önmegvalósító mámor helyett (jaj, de jót főztem, hogy ragyog a lakás, milyen okos a gyerekem stb.) lelketlen robotként éli meg. (Jaj, mennyi időt töltöttem a konyhában, átkozott porszívózás, hulla fáradt vagyok a kölkök kikérdezésétől…)
Milyen abszurd világ! Többet vagyunk vadidegenekkel – kollégák, kolléganők, ügyfelek, vásárlók, diákok – mint saját feleségünkkel-férjünkkel-gyerekeinkkel. Csoda-e a sok felbomló házasság? Nem az volna-e a cél, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk?
Tamási Áron sokat idézett mondása szerint azért vagyunk a világban, hogy valahol otthon legyünk benne. És, tehetném hozzá, hogy azokkal legyünk együtt otthon, akiket szeretünk.
(Megjelent a Képmás magazin 2011 májusi számában)