2008. nov.
09.
09.
Hunnia - 16. rész
Írta: ungvaryzsolt.hu 
SAJÁT TÖRVÉNYEK SZERINT
A választójog az új államban is megmaradt általánosnak és titkosnak, de nem volt egyenlõ. Amiként egy nõvér és egy orvos sem egyenlõ, ha a beteg kezelésérõl van szó; egy mérnök és egy kubikus véleménye sem azonosan nyom a latban, ha a híd pilléreinek mûszaki adatait kell rögzíteni, s amiként egy diák sem bír azonos jogokkal a tanárával egy normális iskolában, úgy az ország dolgairól sem dönthet egyformán bárki.
Az életkori cenzust a fejlettnek nevezett demokráciák is alkalmazzák, Hunniában 18 és 80 év között állapították meg a választójogot. Tizennyolc alatt nem kellõen érett és megfontolt még általában a polgár ? bár nem egyszer elõfordul, hogy egy tizenhat éves suhanc többet ért a világból, mint egy negyvenes, csökkent értelmû fickó ?, nyolcvan felett pedig már a hosszú távú tervezést, késõbbi generációk érdekeit esetleg kiolthatják a szûkös egyéni vágyak. Ez, sajnos, még Hunniában sem ritkaság. A választópolgároknak tehát jár az egységnyi szavazati jog, de további tizedszorzókat lehet kapni. Erre különbözõ okok lehetnek; ilyen például az iskolai végzettség szerint (érettségi: 0,1; egyetem, fõiskola: 0,2; doktori cím: 0,3). A közös háztartásban nevelt kiskorú gyermekek után a gondviselõ gyermekenként 0,1 de maximum 0,3 pontot kaphat. További tizedek járnak hazai és nemzetközi kitüntetésekért (ezek tételes felsorolása a választási törvényben szerepel), olimpiai éremért, illetve hadi érdemekért (ez esetünkben fõként az 1956-os szabadságharcban való részvételt jelenti); illetve a kommunizmus alatti üldöztetésért. (Magától értetõdõen valamennyi esetben a magyarországi múltról van szó.) A választásra hat hónappal elõre be kell jelentkezni, leadni a szükséges ûrlapot, ami alapján a szorzót megállapítja a választási bizottság, és kiküldik az igazoló kártyát, amivel aztán voksolhat a polgár. Szavazata leadásakor ezt az igazoló kártyát (amely a titkosság érdekében már nem tartalmaz személyes adatokat, csak a szorzószámot) a borítékba helyezi, s a számítógépes feldolgozáskor szavazatát automatikusan 1 vagy 1,4 vagy 1,7 stb. értékkel írják jóvá.)
Személyi jövedelemadót Hunniában nem vetnek ki (hiába nevezte egy, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett ?szakértõ? példátlannak, valójában másutt is van rá precedens, például az USÁ-ban is Floridában vagy Texasban), annak igazságtalansága miatt. Hiszen a közteherviseléshez nem a megkeresett összeg arányában kell hozzájárulni, hanem az elfogyasztott javak alapján. (Pl. elõfordulhat, hogy valaki ugyanabból a fizetésbõl gyermekeket nevel, idõs szüleit támogatja, míg kollégája csak magára költi; mialatt mindketten ugyanannyit adóznak. Ráadásul az szja bevallása, behajtása, könyvelése rengeteg adminisztrációt, felesleges költséget igényel, ellenõrzése pedig rombolja az álam és polgárai közötti bizalmat.) Ezért Hunniában az áfára helyezik a hangsúlyt, egy többkulcsos rendszerben, ahol az alapvetõ élelmiszereknek (pl. tej, kenyér) nulla az áfája, míg a luxuscikkekre akár 100 százalékos áfát is rakhatnak. Mivel felesleges járulékok és a Magyarországon olyan jól ismert paraziták, állami pénzeket lenyúló és azokkal pazarlóan gazdálkodók nem terhelik a gazdaságot, az árképzés még az esetlegesen magas áfa-kulcsú termékek esetében sem szélsõséges, és a hun-szigetieknek nem érdemes átjárnia a Duna túloldalára vásárolni, sõt inkább onnan jönnek ide, és hagynak jelentõs összegeket a hunniai kereskedõknél és szolgáltatóknál - akik aztán az áfa-befizetéssel az etelvári büdzsét hizlalják. A hun és a magyar forint között megállapított árfolyam sem kedvez a külföldi vásárlásoknak.
++++++++++++ ++++
Székely és családja - immár választott kormányzóként - beköltözött a hajdani kis nyaralóból átalakított házba. Egyik délután csöngettek, a kapuban motoros rendõr állt, az etelvári kapitányság kötelékébõl. Székely látásból ismerte is.
- Jó reggelt, kormányzó úr! - köszönt és tisztelgett.
- Jöjjön csak be, nem zárjuk a kaput.
A rendõr belépett, de a házba nem ment be, megállt a küszöbön. Kabátja belsõ zsebébõl elõhúzott egy fotót, és átadta. Székely csodálkozva nézte a fényképet. Egy parkoló autó látszott, mögötte tisztán kivehetõen a megállni tilos tábla.
- Tiltott helyen várakozott, kormányzó úr! - mondta udvariasan a rendõr.
Székely eltöprengve forgatta a képet. Már emlékezett is; kiságyat vásároltak Etelváron, és nem találtak helyet a bolt közelében.
- Csakugyan - bólintott. - Elnézést.
- Elhoztam a határozatot és a bírságról szóló csekket.
Székely átvette.
- Be fogom fizetni - mondta.
- Köszönöm, kormányzó úr. - Tisztelgett. - Jó egészséget kívánok az egész családnak!
- Én is magának. Nõs?
- Két gyerekkel.
- Gratulálok!
A rendõr felpattant a motorra, és indított.
++++++++++++++++
Károly atyának, a mátyáskúti plébánosnak messze földön híres prédikációi miatt vasárnaponként Budapestrõl is jöttek sokan a misére. Mivel az atya mindenkit ismert, aki élt és mozgott (saját definíciója), gyakorta fordultak meg magyarországi közéleti személyiségek, mûvészek, sõt politikusok is a Nagyboldogasszony templomban. Köztük gyakran olyanok is, akik nem tartották magukat vallásosnak. Amikor ezt valaki felrótta egyszer az atyának, Károly (népszerûbb nevén Tank) atya csak somolygott.
- Ezt nevezem én missziónak! Ha idejönne a Gyurcsány, azt se zavarnám el. Legalább hallana valami igazságot is azzal a kajla fülével.
- Hiszen Gyurcsány nagy katolikus - nevetett Varga Ottó, a füzeskei polgármester, aki maga is sokszor jött át Mátyáskútra misére. - Fiatal korában rendszeresen bérmálkozott.
A beszélgetések aztán általában már Etelváron, a Palkó cukrászdában folytatódtak, ahol néhány hete át kellett törni a falat, és a szomszéd helyiséget is megnyitni a vendégek elõtt, akkora lett az érdeklõdés az utóbbi idõben. Ilyenkor, amikor a szabadtéri programoknak még nem kedvezett az idõjárás, a cukrászda volt a sziget legfõbb találkahelye. Vasárnap délelõttönként például helyi és pesti értelmiségiek gyûltek össze beszélgetni, vitatkozni, viccelõdni, politizálni, filozofálni. (A péntek és szombat este a fiataloké volt, a hétköznap délelõtt a nyugdíjasoké.)
- Bajok vannak ezzel a demokráciával is - mondta Dobos Attila, a Nemzetõr fõszerkesztõje, aki szintén gyakran megfordult itt. - Mert mi van azzal, aki kisebbségben marad a véleményével? Az nem érdekes? Az olyan ember nem számít? Másodrendû polgár, vagy nem is polgár, csak azért, mert akik másképp gondolkodnak (vagy nem gondolkodnak sehogy), azok a nyakára ültetnek egy nemkívánt rezsimet? Ötvenegy százalék gyakorolhat diktatúrát bármilyen hülye elv vagy program nevében? Mi ebben a jó? Mi ebben a haladó?
- Így van, a demokrácia komplett marhaság! - kapcsolódott be Palkó Géza, aki nem szokott lacafacázni; ami a szívén az a száján. - Az emberek többsége általában nem konyít ahhoz, amibe beledumál. Hányan tudnak jó krémest csinálni?
- Olyat, mint te, senki! - bókolt Forrai, aki már a harmadikat kanalazta éppen.
- No, néhányan talán akadnak. De a kisebbség. Hányan tudnak jól focizni? No, azok éppen nagyon kevesen vannak. Hányan értenek a fizikához meg a sejtekhez, ilyen DNS-ekhez, meg az orvosláshoz? Az is kisebbség. No ugye! Hát miért gondoljuk, hogy a politikához a többség ért? Miért gondoljuk, hogy amit sokan akarnak, az feltétlenül jó az országnak? Mi lenne, ha én itt összecsõdítenék mindenkit, hogy kap lisztet meg tojást, meg cukrot, tejet, oszt álljon neki a krémesnek. Jobb krémes lenne az, mint amit én egyedül készítek? Nem hiszem!
- A demokrácia csak eszköz. Éppen olyan eszköz, mint a kommunizmus volt, aminek leple alatt az orosz birodalom kiépítette a hídfõállásait. Most demokráciának hívják, de a lényeg ugyanaz. Kell nekik a földünk. Kell az ivóvíz, az élelem. Ezek a multik az áraikkal tönkreteszik a gazdákat. Tönkrevágják az egészségügyet; pusztuljon a magyar! Az abortusszal direktben irtanak bennünket. Mindenkit támogatnak, ha homokos, ha kábszeres, ha bûnözõ, csak a rendes magyar családokat szívatják, ahol bírják. Véletlen lenne? Ostobaság? Nem hiszem! Ahhoz túl következetesen csinálják. Mert ha csak butaságból tennék, néha, véletlenül, okozhatnának valami jót is. De nem! Soha!
Egyetértõ hümmögés hallatszott. Egy õsz hajú bácsi még rákontrázott:
- Az egekbe emelik a gáz árát, miközben Makó alatt akkora gázmezõ van, hogy száz évig elég lenne!
- Azt valami kanadaiak termelik ki!
- Hát errõl beszélek! Az a céljuk, hogy kiirtsanak bennünket. A sok birka meg észre se veszi. Még béget is hozzá.
- No - emelte fel a kezét Palkó Géza -, hát ezért kell a mi kis szigetünk. Hunnia rezervátum.
- Nehéz elhinni - csóválta a fejét egy füzeskei gazda -, hogy tényleg ennyire ostoba, vesztes nép vagyunk.
- Nehéz elhinni, persze, de hát a tények! - kiáltotta szenvedélyesen Szepesi Ernõ, a mátyáskúti polgármester. - Mindig a rossz mellé áll a magyar. Mindig rosszul dönt! Mert még mindig nem képes felfogni a többség, mit mûvelnek velük ezek a paraziták. Mert ha felfognák, hát odacsapnának az asztalra.
- A többséggel nincs mit gondolnunk! Ezt már megbeszéltük - nyilatkoztatta ki Palkó Géza, mintegy véglegesen a történelem szemétdombjára vetve a demokráciát.
- "Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör, Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl!" - szavalta Forrai, és rendelt még egy krémest.
- Egész Európa abnormális - vélte Varga Ottó, s megpödörte a bajszát. - Rohan a pusztulásba. Demográfiailag, kulturálisan, erkölcsileg...
- Muszáj nekünk velük rohanni? - kérdezte egy pesti mérnök.
- Hát nektek, apám, ott fönt Budapesten, úgy fest, muszáj - dünnyögte Palkó Géza. - Mi már errõl leszoktunk.
- Jó, jó, de százezer ember kevés ahhoz, hogy megváltsa a világot.
- Százezer?! - dörgött bele Tank atya hangja a cukrászdai zsivajba. Eddig észre se vették, hogy ott van, bizonyára most érkezett. Ritkán maradt egy helyen órákig. - Jézus Krisztusnak tizenkét tanítványa volt. Aztán mégis megváltotta a világot.
- Azért ez nem fair, õ nem ezen a pályán játszott...
- De a tanítványai halandó emberek voltak. Nem jobbak, mint mi. És nem volt több eszközük vagy pénzük vagy nagyobb médiafelületük!
- Nekik akkor is könnyû volt. Látták az Urat, és hittek.
- Hát ez az! - süvített Tank atya. - Volt hitük. Nem a cukrászdában üldögéltek siránkozva, hogy milyen erõsek a rómaiak, meg mit szólnak a zsidók ahhoz, amit tesznek.
- Azért - szólalt meg Varga Ottó, aki polgármesterként tagja volt a függetlenség kivívásában elévülhetetlen érdemeket szerzõ ideiglenes kormányzati központnak - mi itt Hunniában éppenséggel nem vártunk a sült galambra.
- Nem ezt mondom én is? - helyeselt Tank atya. - Hát százezernyi apostol már csak megváltja valahogy ezt a zsákutcába fordult, mocsárba ragadt magyar nemzetet.
- Na, erre együnk egy krémest! - javasolta Palkó Géza, osztatlan lelkesedést aratva.
++++++++++++++
M olnár Zoltán a híd elleni kommandós támadás éjszakáján ismerkedett meg Lillával, Homoki Alíz lányával, aki szintén részt vett a védelemben; még meg is sebesült. Zoltán akkor elkísérte a kórházba, majd a kezelés után haza, s azóta többször is találkoztak.
A mûvelõdési házban lépett fel az egyik magyarországi nemzeti zenekar, a fiú vett két jegyet a koncertre. A mûsor után gyalog sétáltak a lány otthonáig, a friss levegõn. Etelváron éjszaka sem volt oka a járókelõknek arra, hogy féljenek. A rendõrök és polgárõrök közösen járõröztek; bûncselekmények szinte alig fordultak elõ.
Lilla a kertvárosi részen, csendes utcában lakott a szüleivel egy családi házban. A fiatalok hosszasan búcsúzkodtak a kapuban; kinyílt az emeleti ablak, Homoki Alíz nézett ki.
- Hosszú volt a koncert... - szólt évõdve, bár szándéka ellenére némi "anyósi" mellékízzel.
- Gyalog jöttünk.
- Jobban örülök, ha ilyenkor már itthon vagy. Legalább telefonálj, és apád érted megy kocsival.
- Hazakísérem én, és megvédem mindenkitõl - húzta ki magát a fiú.
- Persze, persze - mosolygott az asszony. Nem is az aszfaltbetyároktól félt, de ismerte a bolsevik módszereket. Rémálmaiban sokszor megjelent, amint Gyurcsányék az etelvári polgármestert a lányán keresztül próbálják zsarolni. Ismerte a történelmet, a politikát, és ezért nem nézte jó szemmel, ha a lánya éjszaka az utcán van. Bármilyen bátor és elszánt lovag is védelmezi...
++++++++++++++
Rakos Róbert, a korábbi etelvári polgármester nem tudott belenyugodni a vereségbe "Nem minden hun-szigeti helyesli az elszakadást! Magyar vagy te is!"-feliratú szórólapokat tûzött ki az éj leple alatt fák törzsére és villanyoszlopokra. Ezeket általában napközben letépkedték, de Rakos nem adta fel. Egyre inkább személyes ügyévé vált a függetlenség elleni harc. Végsõ kétségbeesésében - ami korábban elképzelhetetlen volt, de hát az életben (és pláne a politikában) sosem tudhatjuk, mikre képes valaki - elment az egyik SZDSZ-eshez. Fleisch Péter ritkán tette ki a lábát etelvári házából, amióta a - szavai szerint - "zûrzavar" tartott, de mindenrõl képben volt, és összeköttetésben állt a párttal. A budapesti televíziók is gyakorta kérték ki véleményét elemzõ mûsoraikban. Ezúttal a két másik szabad demokrata is vele volt; gyanakodva fogadták Rakost.
- Közösek az érdekeink - mondta a város korábbi polgármestere.
- Alig hiszem - vont vállat az SZDSZ-es.
- Ebben az esetben igen - erõsködött Rakos. - Ha visszaszerezném a polgármesteri széket, felmondanánk ezt az ostoba autonómiát.
- A hét százalékkal? - kacagott Fleisch, utalva Rakos legutóbbi választási szereplésére.
- Mindannyian tudjuk, hogy a választási siker csak pénz és propaganda kérdése. Ebben segíthetnének nekem.
- Miért tennénk?
- Mert óriási blama a szociálliberális kabinetnek ez az egész Hunnia.
- És ez magát miért zavarja?
- Mert nekem is blama.
- Azt hittem, a Hun-szigetet félti.
- Azt is.
A szabad demokrata undorodva elfordult.
- Maguk mindig a hazára meg a nemzetre hivatkoznak, de közben épp úgy csak a hatalom érdekli, mint minket. Képes ide eljönni, és segítséget kérni. A hét százalékkal. Nekünk is volt vagy kettõ... - tette hozzá szarkasztikusan.
- Tehát nem segítenek?
- Ha pénzt és erõt áldoznánk Homoki Alíz megbuktatására, biztos nem egy fideszest segítenénk helyette hatalomra.
- Másnak nem lenne esélye. Én népszerû voltam, amíg Homoki fel nem bukkant.
- Ilyesmiben mi nem vagyunk érdekeltek - zárta le a megbeszélést a házigazda. - Nem kísérem ki, talán még kitalál.
Rakos leforrázva távozott. De azért nem ment olyan gyorsan, hogy a szobában felhangzó röhögést ne hallotta volna...
- Hihetetlen, miket meg nem tesznek! - kacagott az egyik szadeszos.
- A marha! Mégis, mire számított?
A három szabad demokrata szinte egyszerre csóválta lesajnálóan a fejét.
- Azért nem szabad teljesen megfeledkeznünk róla... - mondta egyikük. - Csak persze nem úgy, ahogyan õ képzeli...
- Hát igen. Valami módon belekeverhetnénk a terveinkbe. Ha polgármester nem is lesz belõle, még hajthat valami hasznot nekünk.
Személyi jövedelemadót Hunniában nem vetnek ki (hiába nevezte egy, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett ?szakértõ? példátlannak, valójában másutt is van rá precedens, például az USÁ-ban is Floridában vagy Texasban), annak igazságtalansága miatt. Hiszen a közteherviseléshez nem a megkeresett összeg arányában kell hozzájárulni, hanem az elfogyasztott javak alapján. (Pl. elõfordulhat, hogy valaki ugyanabból a fizetésbõl gyermekeket nevel, idõs szüleit támogatja, míg kollégája csak magára költi; mialatt mindketten ugyanannyit adóznak. Ráadásul az szja bevallása, behajtása, könyvelése rengeteg adminisztrációt, felesleges költséget igényel, ellenõrzése pedig rombolja az álam és polgárai közötti bizalmat.) Ezért Hunniában az áfára helyezik a hangsúlyt, egy többkulcsos rendszerben, ahol az alapvetõ élelmiszereknek (pl. tej, kenyér) nulla az áfája, míg a luxuscikkekre akár 100 százalékos áfát is rakhatnak. Mivel felesleges járulékok és a Magyarországon olyan jól ismert paraziták, állami pénzeket lenyúló és azokkal pazarlóan gazdálkodók nem terhelik a gazdaságot, az árképzés még az esetlegesen magas áfa-kulcsú termékek esetében sem szélsõséges, és a hun-szigetieknek nem érdemes átjárnia a Duna túloldalára vásárolni, sõt inkább onnan jönnek ide, és hagynak jelentõs összegeket a hunniai kereskedõknél és szolgáltatóknál - akik aztán az áfa-befizetéssel az etelvári büdzsét hizlalják. A hun és a magyar forint között megállapított árfolyam sem kedvez a külföldi vásárlásoknak.
++++++++++++ ++++
Székely és családja - immár választott kormányzóként - beköltözött a hajdani kis nyaralóból átalakított házba. Egyik délután csöngettek, a kapuban motoros rendõr állt, az etelvári kapitányság kötelékébõl. Székely látásból ismerte is.
- Jó reggelt, kormányzó úr! - köszönt és tisztelgett.
- Jöjjön csak be, nem zárjuk a kaput.
A rendõr belépett, de a házba nem ment be, megállt a küszöbön. Kabátja belsõ zsebébõl elõhúzott egy fotót, és átadta. Székely csodálkozva nézte a fényképet. Egy parkoló autó látszott, mögötte tisztán kivehetõen a megállni tilos tábla.
- Tiltott helyen várakozott, kormányzó úr! - mondta udvariasan a rendõr.
Székely eltöprengve forgatta a képet. Már emlékezett is; kiságyat vásároltak Etelváron, és nem találtak helyet a bolt közelében.
- Csakugyan - bólintott. - Elnézést.
- Elhoztam a határozatot és a bírságról szóló csekket.
Székely átvette.
- Be fogom fizetni - mondta.
- Köszönöm, kormányzó úr. - Tisztelgett. - Jó egészséget kívánok az egész családnak!
- Én is magának. Nõs?
- Két gyerekkel.
- Gratulálok!
A rendõr felpattant a motorra, és indított.
++++++++++++++++
Károly atyának, a mátyáskúti plébánosnak messze földön híres prédikációi miatt vasárnaponként Budapestrõl is jöttek sokan a misére. Mivel az atya mindenkit ismert, aki élt és mozgott (saját definíciója), gyakorta fordultak meg magyarországi közéleti személyiségek, mûvészek, sõt politikusok is a Nagyboldogasszony templomban. Köztük gyakran olyanok is, akik nem tartották magukat vallásosnak. Amikor ezt valaki felrótta egyszer az atyának, Károly (népszerûbb nevén Tank) atya csak somolygott.
- Ezt nevezem én missziónak! Ha idejönne a Gyurcsány, azt se zavarnám el. Legalább hallana valami igazságot is azzal a kajla fülével.
- Hiszen Gyurcsány nagy katolikus - nevetett Varga Ottó, a füzeskei polgármester, aki maga is sokszor jött át Mátyáskútra misére. - Fiatal korában rendszeresen bérmálkozott.
A beszélgetések aztán általában már Etelváron, a Palkó cukrászdában folytatódtak, ahol néhány hete át kellett törni a falat, és a szomszéd helyiséget is megnyitni a vendégek elõtt, akkora lett az érdeklõdés az utóbbi idõben. Ilyenkor, amikor a szabadtéri programoknak még nem kedvezett az idõjárás, a cukrászda volt a sziget legfõbb találkahelye. Vasárnap délelõttönként például helyi és pesti értelmiségiek gyûltek össze beszélgetni, vitatkozni, viccelõdni, politizálni, filozofálni. (A péntek és szombat este a fiataloké volt, a hétköznap délelõtt a nyugdíjasoké.)
- Bajok vannak ezzel a demokráciával is - mondta Dobos Attila, a Nemzetõr fõszerkesztõje, aki szintén gyakran megfordult itt. - Mert mi van azzal, aki kisebbségben marad a véleményével? Az nem érdekes? Az olyan ember nem számít? Másodrendû polgár, vagy nem is polgár, csak azért, mert akik másképp gondolkodnak (vagy nem gondolkodnak sehogy), azok a nyakára ültetnek egy nemkívánt rezsimet? Ötvenegy százalék gyakorolhat diktatúrát bármilyen hülye elv vagy program nevében? Mi ebben a jó? Mi ebben a haladó?
- Így van, a demokrácia komplett marhaság! - kapcsolódott be Palkó Géza, aki nem szokott lacafacázni; ami a szívén az a száján. - Az emberek többsége általában nem konyít ahhoz, amibe beledumál. Hányan tudnak jó krémest csinálni?
- Olyat, mint te, senki! - bókolt Forrai, aki már a harmadikat kanalazta éppen.
- No, néhányan talán akadnak. De a kisebbség. Hányan tudnak jól focizni? No, azok éppen nagyon kevesen vannak. Hányan értenek a fizikához meg a sejtekhez, ilyen DNS-ekhez, meg az orvosláshoz? Az is kisebbség. No ugye! Hát miért gondoljuk, hogy a politikához a többség ért? Miért gondoljuk, hogy amit sokan akarnak, az feltétlenül jó az országnak? Mi lenne, ha én itt összecsõdítenék mindenkit, hogy kap lisztet meg tojást, meg cukrot, tejet, oszt álljon neki a krémesnek. Jobb krémes lenne az, mint amit én egyedül készítek? Nem hiszem!
- A demokrácia csak eszköz. Éppen olyan eszköz, mint a kommunizmus volt, aminek leple alatt az orosz birodalom kiépítette a hídfõállásait. Most demokráciának hívják, de a lényeg ugyanaz. Kell nekik a földünk. Kell az ivóvíz, az élelem. Ezek a multik az áraikkal tönkreteszik a gazdákat. Tönkrevágják az egészségügyet; pusztuljon a magyar! Az abortusszal direktben irtanak bennünket. Mindenkit támogatnak, ha homokos, ha kábszeres, ha bûnözõ, csak a rendes magyar családokat szívatják, ahol bírják. Véletlen lenne? Ostobaság? Nem hiszem! Ahhoz túl következetesen csinálják. Mert ha csak butaságból tennék, néha, véletlenül, okozhatnának valami jót is. De nem! Soha!
Egyetértõ hümmögés hallatszott. Egy õsz hajú bácsi még rákontrázott:
- Az egekbe emelik a gáz árát, miközben Makó alatt akkora gázmezõ van, hogy száz évig elég lenne!
- Azt valami kanadaiak termelik ki!
- Hát errõl beszélek! Az a céljuk, hogy kiirtsanak bennünket. A sok birka meg észre se veszi. Még béget is hozzá.
- No - emelte fel a kezét Palkó Géza -, hát ezért kell a mi kis szigetünk. Hunnia rezervátum.
- Nehéz elhinni - csóválta a fejét egy füzeskei gazda -, hogy tényleg ennyire ostoba, vesztes nép vagyunk.
- Nehéz elhinni, persze, de hát a tények! - kiáltotta szenvedélyesen Szepesi Ernõ, a mátyáskúti polgármester. - Mindig a rossz mellé áll a magyar. Mindig rosszul dönt! Mert még mindig nem képes felfogni a többség, mit mûvelnek velük ezek a paraziták. Mert ha felfognák, hát odacsapnának az asztalra.
- A többséggel nincs mit gondolnunk! Ezt már megbeszéltük - nyilatkoztatta ki Palkó Géza, mintegy véglegesen a történelem szemétdombjára vetve a demokráciát.
- "Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen, Mely birtokodra s életedre tör, Föl egy hatalmas, egy szent háborúra, Föl az utósó ítéletre, föl!" - szavalta Forrai, és rendelt még egy krémest.
- Egész Európa abnormális - vélte Varga Ottó, s megpödörte a bajszát. - Rohan a pusztulásba. Demográfiailag, kulturálisan, erkölcsileg...
- Muszáj nekünk velük rohanni? - kérdezte egy pesti mérnök.
- Hát nektek, apám, ott fönt Budapesten, úgy fest, muszáj - dünnyögte Palkó Géza. - Mi már errõl leszoktunk.
- Jó, jó, de százezer ember kevés ahhoz, hogy megváltsa a világot.
- Százezer?! - dörgött bele Tank atya hangja a cukrászdai zsivajba. Eddig észre se vették, hogy ott van, bizonyára most érkezett. Ritkán maradt egy helyen órákig. - Jézus Krisztusnak tizenkét tanítványa volt. Aztán mégis megváltotta a világot.
- Azért ez nem fair, õ nem ezen a pályán játszott...
- De a tanítványai halandó emberek voltak. Nem jobbak, mint mi. És nem volt több eszközük vagy pénzük vagy nagyobb médiafelületük!
- Nekik akkor is könnyû volt. Látták az Urat, és hittek.
- Hát ez az! - süvített Tank atya. - Volt hitük. Nem a cukrászdában üldögéltek siránkozva, hogy milyen erõsek a rómaiak, meg mit szólnak a zsidók ahhoz, amit tesznek.
- Azért - szólalt meg Varga Ottó, aki polgármesterként tagja volt a függetlenség kivívásában elévülhetetlen érdemeket szerzõ ideiglenes kormányzati központnak - mi itt Hunniában éppenséggel nem vártunk a sült galambra.
- Nem ezt mondom én is? - helyeselt Tank atya. - Hát százezernyi apostol már csak megváltja valahogy ezt a zsákutcába fordult, mocsárba ragadt magyar nemzetet.
- Na, erre együnk egy krémest! - javasolta Palkó Géza, osztatlan lelkesedést aratva.
++++++++++++++
M olnár Zoltán a híd elleni kommandós támadás éjszakáján ismerkedett meg Lillával, Homoki Alíz lányával, aki szintén részt vett a védelemben; még meg is sebesült. Zoltán akkor elkísérte a kórházba, majd a kezelés után haza, s azóta többször is találkoztak.
A mûvelõdési házban lépett fel az egyik magyarországi nemzeti zenekar, a fiú vett két jegyet a koncertre. A mûsor után gyalog sétáltak a lány otthonáig, a friss levegõn. Etelváron éjszaka sem volt oka a járókelõknek arra, hogy féljenek. A rendõrök és polgárõrök közösen járõröztek; bûncselekmények szinte alig fordultak elõ.
Lilla a kertvárosi részen, csendes utcában lakott a szüleivel egy családi házban. A fiatalok hosszasan búcsúzkodtak a kapuban; kinyílt az emeleti ablak, Homoki Alíz nézett ki.
- Hosszú volt a koncert... - szólt évõdve, bár szándéka ellenére némi "anyósi" mellékízzel.
- Gyalog jöttünk.
- Jobban örülök, ha ilyenkor már itthon vagy. Legalább telefonálj, és apád érted megy kocsival.
- Hazakísérem én, és megvédem mindenkitõl - húzta ki magát a fiú.
- Persze, persze - mosolygott az asszony. Nem is az aszfaltbetyároktól félt, de ismerte a bolsevik módszereket. Rémálmaiban sokszor megjelent, amint Gyurcsányék az etelvári polgármestert a lányán keresztül próbálják zsarolni. Ismerte a történelmet, a politikát, és ezért nem nézte jó szemmel, ha a lánya éjszaka az utcán van. Bármilyen bátor és elszánt lovag is védelmezi...
++++++++++++++
Rakos Róbert, a korábbi etelvári polgármester nem tudott belenyugodni a vereségbe "Nem minden hun-szigeti helyesli az elszakadást! Magyar vagy te is!"-feliratú szórólapokat tûzött ki az éj leple alatt fák törzsére és villanyoszlopokra. Ezeket általában napközben letépkedték, de Rakos nem adta fel. Egyre inkább személyes ügyévé vált a függetlenség elleni harc. Végsõ kétségbeesésében - ami korábban elképzelhetetlen volt, de hát az életben (és pláne a politikában) sosem tudhatjuk, mikre képes valaki - elment az egyik SZDSZ-eshez. Fleisch Péter ritkán tette ki a lábát etelvári házából, amióta a - szavai szerint - "zûrzavar" tartott, de mindenrõl képben volt, és összeköttetésben állt a párttal. A budapesti televíziók is gyakorta kérték ki véleményét elemzõ mûsoraikban. Ezúttal a két másik szabad demokrata is vele volt; gyanakodva fogadták Rakost.
- Közösek az érdekeink - mondta a város korábbi polgármestere.
- Alig hiszem - vont vállat az SZDSZ-es.
- Ebben az esetben igen - erõsködött Rakos. - Ha visszaszerezném a polgármesteri széket, felmondanánk ezt az ostoba autonómiát.
- A hét százalékkal? - kacagott Fleisch, utalva Rakos legutóbbi választási szereplésére.
- Mindannyian tudjuk, hogy a választási siker csak pénz és propaganda kérdése. Ebben segíthetnének nekem.
- Miért tennénk?
- Mert óriási blama a szociálliberális kabinetnek ez az egész Hunnia.
- És ez magát miért zavarja?
- Mert nekem is blama.
- Azt hittem, a Hun-szigetet félti.
- Azt is.
A szabad demokrata undorodva elfordult.
- Maguk mindig a hazára meg a nemzetre hivatkoznak, de közben épp úgy csak a hatalom érdekli, mint minket. Képes ide eljönni, és segítséget kérni. A hét százalékkal. Nekünk is volt vagy kettõ... - tette hozzá szarkasztikusan.
- Tehát nem segítenek?
- Ha pénzt és erõt áldoznánk Homoki Alíz megbuktatására, biztos nem egy fideszest segítenénk helyette hatalomra.
- Másnak nem lenne esélye. Én népszerû voltam, amíg Homoki fel nem bukkant.
- Ilyesmiben mi nem vagyunk érdekeltek - zárta le a megbeszélést a házigazda. - Nem kísérem ki, talán még kitalál.
Rakos leforrázva távozott. De azért nem ment olyan gyorsan, hogy a szobában felhangzó röhögést ne hallotta volna...
- Hihetetlen, miket meg nem tesznek! - kacagott az egyik szadeszos.
- A marha! Mégis, mire számított?
A három szabad demokrata szinte egyszerre csóválta lesajnálóan a fejét.
- Azért nem szabad teljesen megfeledkeznünk róla... - mondta egyikük. - Csak persze nem úgy, ahogyan õ képzeli...
- Hát igen. Valami módon belekeverhetnénk a terveinkbe. Ha polgármester nem is lesz belõle, még hajthat valami hasznot nekünk.