11.
Plüssmonológ című írásom monodramatikus bemutatója 2023. május 20-án volt az érdi parkvárosi közösségi házban. Benczéné Dizseri Márta rendezésében, fiam, Ungvári Álmos előadásában. Két felvonásban, egy szünettel.
Utána nagy sikerrel játszottuk még Szántódon, Szücsiben, Sárbogárdon, az érdi Vörösmarty Gimnáziumban, a budapesti Jókai Szalonban és a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tükörtermében.
Sajnos megfelelő közönségszervezés nélkül fel kellett adni a tervünket, hogy a XX. század második feléről szóló - benne a világháború, 56, besúgás, ügynökakták/ügynökkérdés és abortusz, Isten-hit, politika, család, házasság kérdéseit érintő - darabunkat minél többször előadhassuk.
A következőkben itt a honlapon, részletekben közzéteszem a monodrámát, azzal együtt, hogy az élőszereplős előadás varázsát ez természetesen nem pótolhatja.
(Az ősbemutatóról a vasarnap.hu-n jelent meg cikk:
https://vasarnap.hu/2023/05/12/szemelyisegunk-az-orokolt-sorsunkban/ )
https://mandiner.hu/belfold/2023/08/ungvary-zsolt-plussmonolog-a-kadar-korszak-felkavaro-megidezese
Plüssmonológ (monodráma)
Ha elkezdenénk végiggondolni, mennyi véletlenen és szerencsén múlik a létezésünk, valószínűleg beleőrülnénk.
Puszta létezésünk a bizonyíték arra, hogy felmenőink minden veszélyes és kétes helyzetből győztesen kerültek ki. A tatárok nem ölték meg távoli ősünket, mielőtt világra hozta volna gyermekét. Nem pusztította el fiatalon a pestisjárvány a XIV. században. Sikerült elcsábítania a szomszédlányt, aki nem vetélt el, pedig talán szeretett volna.
Volt egy szépapám, aki elesett a negyvennyolcas szabadságharcban. Tömegsírba temették, ahonnan a tiszti szolgája ásta ki, hogy hazavigye a családi sírboltba. Útközben a halott magához tért, később megnősült, nemzett nyolc gyermeket, és elélt kilencvenhét éves koráig.
Nagyanyám gyűrűs menyasszony volt, amikor a vőlegényét egy kocsmai csetepatét követően megkéselték a Vas megyei falu poros utcáján, a harmincas években. Nagyanyám zokogott, gyászolt, majd az anyja két pofonnal nyomatékosított javaslatára hozzáment nagyapámhoz, aki akkor már Pesten volt fűszeressegéd.
Ha apám kicsit sznob unokahúgától a szüleim kapják meg azt a színházjegyet, amit végül barátnőjének és annak udvarlójának adott, akkor azon az estén későn érnek haza, fáradtan, és nem foganok meg.
Persze mindenkinek megvan a maga története saját létezésének abszurd hátteréről. Egyik ismerősöm szülei elvesztették kétnapos ikerfiaikat. Rá egy évre megszületett az ismerősöm. Ha az ikrek életben maradnak, ezt a kedves hölgyet valószínűleg nem vállalják be, és akkor az ő két gyermeke sem születik meg. S majdan ezeknek a gyermekei és unokái sem, és kétszáz év múlva az akkor megszülető leszármazottak nem is sejtik, hogy egy szegény ikerpárnak kellett meghalnia azért, hogy ők élhessenek. Már csak azért sem gondolnak majd erre, mert ha töprengenének is ilyesmin, az jutna eszükbe: ha a szüleik a fogantatásuk napján inkább színházba mennek…
Apám nagyon szeretett mindenféle bölcsességeket mondani az élet értelméről. Próbálta megtalálni azokat a pontokat, amelyekhez a saját életét vonatkoztassa. Volt egy – én így fogalmaznám – viszonylag egyszerű világi magyarázata és egy transzcendens. A világi szerint életünk értelme a család, legfőképpen a gyerek, amelyért való fáradozás megnemesíti hétköznapjainkat, és végül is a biológiai halhatatlanságot biztosítja számunkra. Ma úgy mondanánk – apám fiatalkorában még nem nagyon beszéltek ilyesmiről –, hogy a genetikai állományunk fennmaradása. Ez azonban bármilyen szép, és értelmes, jó érzésű ember által meg nem kérdőjelezhető cél, mégiscsak nagyon materialista. Hiszen az újabb és újabb generációk mindig a földi élet újabb és újabb küzdelmeire születnek, és – folytatva apám logikáját – saját életük értelmét is a további generációkban találják meg. Ez azonban nagyon törékeny életcél. Meddőség, járványok, korai halál miatt bekövetkezhet a kipusztulás, ami visszamenőleg értelmetlenné teszi minden korábbi generáció életét. De még ha a család írmagja nem is pusztul ki, végső soron – hacsak nem jelölünk ki egy utolsó, az életet önmagáért élvező generációt – mindig „úton van” a megvalósításban. Mindig csak készül a cél. És mivel az ember földi élete – mai tudásunk szerint – mindenképpen véges, ezért előbb-utóbb szükségszerűen a pusztulásba rohan.
Folytatás:
https://ungvaryzsolt.hu/news.php?extend.1596
