"
1241 áprilisa. A félelmetes tatár sereg rázúdul Magyarországra. Minden kézre, minden fegyverre, minden szóra, minden támogatásra szüksége van a hazának. A magyari urak egy része azonban annyira utálja a királyt – elsősorban annak határozottsága miatt –, hogy nem siet a segítségére, sőt talán még drukkol is Batu kánnak, hogy leckéztesse meg ezt a Bélát, nehogy fejébe szálljon a hatalom. Aztán következik Muhi, a megsemmisítő vereség; a mongolok végig dúlják az országot, elpusztítják a lakosság 20-25 %-át. Ezt a felfoghatatlan veszteséget a magyar etnikum sosem tudta kiheverni.1541 augusztusa. Néhány janicsár, az elhunyt Szapolyai szövetségesének, Szulejmán szultánnak a katonái betéblábolnak Budára. Nézegetik a házakat, esetleg a menyecskéket is, a dunai panorámát, a keresztény templomokat. Ők magukban már azt méricskélik, miképpen lehet ezeket dzsámivá alakítani. A helyiek pedig kíváncsian, szinte barátságosan figyelik őket; talán mosolyognak rájuk, és beszélgetnek velük. Kínálják őket mindenfélével. A süteményt és az apróbb szuveníreket elfogadják, az alkoholt visszautasítják, azzal nem élnek a próféta hívei. Nem tűnnek veszélyesnek. Aztán maradnak 145 évig. Ugyan nem válunk törökké, de a másfél századot sohasem heveri ki az ország.
1918 ősze. Felbőszült magyargyűlölők, sértett politikusok, nagyravágyó senkik, idegen zsoldban álló ügynökök és kémek, szabadkőművesek és elvtársaik szétzavarják a még fegyverben álló hadsereget. Vigyázzba vágják magukat az antant előtt, a káosz eszkalálódik, egyre mélyebbre süllyedünk a pokol bugyraiban. A haza elveszíti kétharmadát, miközben a többség bénán, beletörődve, tehetetlenül, félve figyel."
